Székely Nép, 1999 (31-32. évfolyam, 43-44. szám)

1999-03-01 / 43. szám

vissza. Szerencsétlen történelmi körülmény, hogy a magyarellenes kormányintézkedéseket összekapcsolták volt a szudétanémetek kiűzésével, amihez akkor Prága egyképpen élvezte a nyugati és a keleti győztesek támogatását. A nyílt diktatúra bukása, vagyis a bársonyos forradalom után, a felvidéki magyaroknak olyan elemi jogokért is harcolnia kellett, amelyek - legalábbis papíron - az erdélyi magyarságnak biztosítva voltak. Ennek ellenére, a felvidéki közösség nyomban a diktatúrát követően az önkormányzat, az önrendelkezés igényével lépett fel, ebben látta a kisebbségi kérdés megoldásának a feltételét. Az Együttélés Politikai Mozgalom IV. Országos Kongresszusa például igy fogalmazott: “A szlovákiai magyar nemzeti közösség alapvető joga, hogy önrendelkezését a helyi és területi kormányzat, valamint a személyi elvű autonómia keretei között érvényesítse.”

Noha az 1998-as választásokon a felvidéki Magyar Koalíció Pártja kormányzati helyzetbe került, és vállalta az ezzel járó kompromisszumokat is, a benesi dekrétumot nem sikerült törvényen kívül helyezni, és az autonómia, a közigazgatási átszervezés - magyar elképzelés szerint - talán még távolabb került a megvalósítástól, mint eddig volt.

Jelentkezett a politikai küzdőtéren Kárpátalja is, amelynek többségi népe, a ruszin éppen úgy az önrendelkezést tűzte zászlajára, mint az ott élő másfél százezer magyar. Először 1918 végén hangzik fel itt a ruszin autonómia követelése és ez végigkíséri 1939-ig a csehszlovák föhatalom egész idejét. Kárpátalja hazatérése után, 1939-ben a budapesti kormány törvénytervezetet készített autonóm vajdaság létrehozásáról, vagyis megadta azt a jogot a ruszin népnek, amit Prága megtagadott tőle. “Teleki Pál javaslata széles távlatot nyithatott volna a ruszinok anyanyelvű kultúrájának, politikai jogainak érvényesítése előtt.” így jellemezte Dupka György kárpátaljai iró és politikus. A második világháború megakadályozta az autonómia elképzelésének gyakorlati érvényesítését.

Kárpátalja az egyetlen olyan régió Kelet-Európábán, amelyik 1945 után az “önrendelkezés” jegyében cserélt gazdát: Csehszlovákiától a Szovjetunióhoz került. Ez volt a hivatkozás, aminek az ürügyével Sztálin a maga birodalmához csatolta. Az akkori magyar kormány látszatra el is hitte az érvet, és Gyöngyösi János külügyminiszter 1945 júliusában igy nyilatkozott: “Őszinte megelégedéssel tölt el bennünket, hogy az egyesülés annak a demokratikus elvnek az alkalmazásával jött létre, amely szerint minden nép a maga elhatározásából dönti el hovatartozandóságát, és reméljük,

hogy hasonló elvek érvényesülnek más nemzetiségi problémáknál is.” Nyilvánvaló, hogy Gyöngyösi Erdély hovatartozandóságának akkor még nyitott kérdésére utalt. Moszkvának akkor még esze ágában sem volt az önrendelkezés elvét alkalmazni a béketárgyalásokon, sőt, a szovjet diplomácia akadályozta meg, hogy a nyugati hatalmak javaslatai a magyar-román határ átrajzolására, Magyarország javára, szavazásra kerüljenek. Meggyőző bizonyságot nyújt erről Fülöp Mihály és Vincze Gábor dokumentumgyűjteménye, a Revízió vagy autonómia? amely 1990-ben jelent meg a Teleki László Alapítvány kiadásában.

Kárpátalján 1990 után felújultak az autonomista törekvések, elsősorban a ruszinok részéről, akik egyenesen árnyékkormányt alakítottak, egy ungvári orvosprofesszor vezetésével. Beregszász körzetében a lakosság több mint 80 százaléka vett részt, 1991 decemberében, a népszavazáson, és az autonómia mellett szavaztak. Elhatározták a magyar helységnevek hivatalos bevezetését. A beregszászi járási tanács 1992 április 28-án elfogadta a magyar autonóm körzet létrehozásáról intézkedő törvénytervezetet. Akkor lépett volna érvénybe, ha a kijevi parlament megszavazza. Mondanunk sem kell, hogy nem szavazta meg soha.

Erdélyben a románság 1918 december elsején Gyulafehérváron tartott nagygyűlése tett Ígéretet a magyar önrendelkezés biztosítására: “Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára - igy a nagygyűlés határozata - Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányának nyer jogot.”

Ezt az ígéretet a bukaresti kormány és parlament soha nem fogadta el, az állam alkotmányába nem építette bele. Ennek ellenére - kétségbeesésében és reménykedésében mi mást tehetett volna? - az erdélyi magyarság, mint a Kárpát-medence legnagyobb kisebbsége, konokul ragaszkodott a Wilson-féle elvhez, az önrendelkezéshez. Kós Károly 1921-ben, a Kiáltó Szó cimu röpiratban messzehangzóan hirdette: “... nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy Románia megbízható polgárságot fog nyerni.” Tizenhat évvel később, az időközben szerzett nagyon szomorú tapasztalatok ellenére, Tamási Áron a Vásárhelyi Találkozón mondott Hitvallásban, 1937 októberében, a változatlan magyar kívánságot ismételte meg: “Igényeljük a romániai magyarság önkormányzatát, amelyhez

való jogunkat az erdélyi románságnak saját elhatározásából született Gyulafehérvári Határozatra építjük.”

Negyvenöt esztendei diktatúra után, amelyben életveszélyes lett volna emlegetni az önrendelkezés követelését, az erdélyi magyarság nyomban a Ceausescu rendszer megdöntése után, az autonómia igényével lépett fel. Még el sem temették a sortüzek áldozatait Kolozsvárott, mikor 1983 december 23-án Gáli Ernő filozófus lakásán tizenöt vezető értelmiségi - a diktatúra üldözöttjei - megszövegezi Hivó Szó cimü kiáltványát, amelyben tételesen szerepel az önrendelkezés követelése.

Nemsokára a Székelyföldön hangzik fel az autonómia igénye. A székelyek az ősi jogokra hivatkoznak, Agyagfalvára, ahol 1506-ban a szabad székelyek nemzeti gyűlése megszerkeszti és elfogadja az “Agyagfalvi Konstituciót”, a szabadságjogok foglalatát. Az önrendelkezési kezdeményezések biztató visszhangot várnak, de se az anyaország, se a Nyugat nem küld ilyen jelzéseket. Pedig Erdélyben a magyarság önvédelmi szervezete, a parlamentben kellő súlyával jelenlévő Romániai Magyar Demokrata Szövetség vezetősége egyezségre jutott a belső autonómia programmá tételében. A Küldöttek Országos Tanácsa és a Parlamenti Csoport 1992 október 25-én elfogadta a nagyon nevezetes Kolozsvári Nyilatkozatot: “...Szülőföldünket otthonunknak valljuk. De a román nemzetbe beolvadni nem akarunk... Kötelességünk felmutatni azt a megoldást, amely számunkra és az ország számára is kiút ebből a válságból... Állítjuk, hogy ez az út a belső önrendelkezés útja.”

Ki hallotta meg ezt a nagyhatalmak külügyminisztériumaiban? Ki vette komolyan a legnagyobb lélekszámú európai nemzeti kisebbség hangját, akaratát? Csak arra figyelnek, ha valahol dörögnek a fegyverek, mint mostanság Koszovóban.

Kisebbségek, kis népek soha nem tudták és nem is fogják tudni egymagukban eldönteni sorsukat. Egy mai Wilson elnöknek kell a világ színpadára lépnie, olyan államférfinak, aki szuperhatalom vezetőjeként teljességgel átérzi és megérti a kis népek, kisebbségek életérzését, törekvései és úgy kívánja biztosítani saját országa és az egész világ békéjét, hogy az egyben a kis népek, kisebbségek szabadsága és békéje is legyen. Az olyannyira áhított nyugalom a mai, immár oszthatatlan világban - szintén oszthatatlan. Csak akkor élvezheti egyik ország, a világ egyik fele, ha a másik is részesül belőle.

Ez az önrendelkezés elvének a mai tartalma és értelme.

Wilson elnök most bizonyosan nem adná fel a küzdelmet érte.

3. oldal