Székely Nép, 1998 (30. évfolyam, 41-42. szám)
1998-02-01 / 41. szám
meddig mehet el az egyik szabadság igénye és mikor válik önfeladássá a másik óvatossága? Tükröződik a kettőség az RMDSz viszonyában a központi hatalomhoz. Vállaljon-e Kormányzati szerepet a szövetség? Voltak olyan jelek az RMDSz csúcsain, hogy meg kellene próbálkozni a kormányzással, akár Iliescu jogara alatt is. De ezt a véleményt, amely kétségtelenül táplálkozott az 1989 utáni magyar "győzelmi tudatból" is, elnyomta egy másik: az Iliescu-vezetés a Ceausescu diktatúrából nőtt ki, nem demokratikus, már pedig a nemzetiségi jogokat csak demokratikus pártok és rendszerek biztosíthatják. Aztán újabb csalódás érkezett, immár eme demokratikus oldalról: a Demokratikus Konvenció szólitotta fel az erdélyi magyarság képviseletét, hogy ismerje el a 'roman nemzetállam" esszéjét, vagyis saját másodrendüségét, megtürtségét azon a földön, ahol legalább annyi ideje él, mint a hatalmat gyakorló nemzetiállam fiai. A "szövetség" szálai szétszakadtak... De mégsem. Az 1996-os őszi választások után világosan látszott, hogy az RMDSz központi szerepet kap a romániai politikában. Nemcsak azért, mert egyik vagy másik oldal sem szerzett olyan parlamenti többséget, amelyik biztosítani tudná a szilárd kormányzást, "külső" segitség nélkül. Ezen felül a román politika kezdte megérteni, hogy európai betagolódásához nélkülözhetetlen az egyik legnagyobb lélekszámú európai nemzeti kisebbség jogainak felmutatása Nyugat előtt. A kiszámított román terveket hagyományos magyar naivság és olcsó hiszékenység erősítette fel. A Székelyföldön és a szórványokban is fellobbant a lelkesedés: eleget voltunk már ellenzékben, jogainkat csak a kormányzaton belül szerezhetjük meg, építhetjük tovább. Kétségtelen, hogy ebbe a közhangulatba belejátszott a székelység illúziója, hogy a helyi igazgatásban betöltött szerepe egyben országos hatalmat jelent számára. Kisebbségi története során az erdélyi magyarság három nagyillúziót élt át és szenvedett meg. 1918 decemberében elhitte Maniunak, hogy Bukarest teljesíteni fogja a Gyulafehérváron megigért jogokat: "Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához, saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által." 1945- ban elhitte Grúzának a magyar-román vámuniót, az örökéletü Bolyai Tudományegyetemet. 1968-ban elhitte Ceausescunak néhány régi magyar középiskola önállóságának időleges visszaállítása árán, hogy kijavítja az egyenjogúság súlyos zavarait, begyógyítja a magyar élet pusztító sebeit. Mind a háromszor csúfosan veszítettünk "a vásáron," noha minden alkalommal - gondoljunk csak jól bele - nem nekünk volt szükségünk az egyezkedésre. Kéznél a kételkedés is: csakugyan a többségi nemzet, egyszerűbben a románok számára volt-e létérdek a magyar illúziók felkeltése? Maniuek jól tudták, hogy a trianoni békefeltételeknek összhangban kell állniuk a néhány hónappal előbb, 1919. december 9-én Párizsban megkötött úgynevezett kisebbségvédelmi szerződéssel, amelyet Románia is aláirt, ha nem is miniszter elnöki szinten, mivel Bratianu inkább lemondott, és amelyik előirta: “Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek, a román állam ellenőrzése mellett, vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkozmányzatot engedélyezzen.” A második világháború végen, a román kommunisták és Gróza számara az egyenlőség látszatának bemutatása egyet jefentett Erdély egészének újbóli visszaszerzésével. (Erről már idéztük Vladescu- Racoasa nemzetiségügyi miniszter 1945. márciusi nyilatkozatát.) Végül 1968 őszénnyarán Ceausescu akkor tette meg emlékezetes ígéreteit az erdélyi magyarságnak, amikor a szovjet tömb lerohanta Csehszlovákiát és a bukaresti vezetés attól tarthatott, hogy a Városi Szerződés csapatai Románia hatarait is átlépik: a nemzetiségi sérelmek indokká válhattak volna... Tőkés László nagyváradi református püspök, az RMDSz tiszteletbeli elnöke, aki kezdettől nem a kormányba való belépéstől óvott, hanem az írásos koalíciós megállapodást igényelte, de ezt mindenképpen - vagyis a magyar illúzió következmenyeit akarta elkerülni - egy évvel a magyar kormányzati szereplés megkezdése után, 1997 novemberében igy nyilatkozott: "Mindenekelőtt csökkent a mozgásterünk kül és belpolitikáiké egyaránt. Az RMDSz beállt a Románia kedvező külpolitikai arculatát megtervezni és “eladni" hivatott propagandaszervezet mellé.” Nem véletlen, hogy bukaresti látogatása során Clinton amerikai elnök oly melegen parolázott Markó Bélával. Örült annak, hogy a magyar szövetség előmozdítja a térség békéjét és biztonságát, ami elsőrendű amerikai érdek. Megtehette volna-é az RMDSz elnöke, hogy válaszul a dicséretre, elpanaszolja, hogy milyen “féloldalasán” működik ez a romániai demokrácia? Nyilván, nem tehette volna meg. Egyáltalán nem csupán a protokoll okán. Itt van az egyik magyar csapda ma Erdélyben: az RMDSz vezetőinek közösséget kell vállalniuk a román kormánnyal, akkor is ha panaszkodni lenne jól megalapozott okuk. Ez egyben "pártállami örökség." Egy rendszer akkor lep le a történelem színpadáról, ha szokásai, berögzültségei is a bukott kormányzat sorsára jutnak. A két háború közötti időszakban az erdélyi magyar politikusok számára természetes volt, hogy a magyar sérelmekkel elmentek Genfbe, a Népszövetséghez. Ezt a bevett politikai gyakorlatot az erdélyi magyar közvélemény most nagyon félreértené. Egyébként pártállami gyakorlat mutatkozott meg abban is, hogy az RMDSz 1996 utolsó heteiben, a kormányalakítás izgalmában, elfelejtette írásban rögzíteni az együttműködés feltetéleit. Hiszen a diktatúrában se lehetett szó ilyesmiről: a diktátor joga volt az általa elfogadhatónak ítélt kisebbségi jogok kinyilatkoztatása, a kisebbség kinevezett képviselői pedig hódolatukat fejezték ki bölcsességéért a diktátornak. Vajon nem ez a pártállami eljárás, gondolkodásmód jellemzi-e a négy román demokrata közéleti személyiség nyílt levelét amelyet az 1997 decemberében kiéleződött koalíciós vita idején intéztek az RMDSz vezető testületéhez? Ebben akaratlanul elismerik, hogy a magyar miniszterek bennmarádasa a kormányban mindenekfölött román érdek, hiszen kiválásuk “csökkentette Románia euroatlanti integrációs esélyeit.” Tehát: a magyarok "bölcs tisztánlátással emelkedjenek felül a sérelmeken és szószegéseken... ? Meglepő módon a magyar nyelvű oktatás önkéntes korlátozására kérik fel a magyarság képviselőit, akárcsak a pártállam idején, amikor a kisebbségi kérdés tárgyalásakor természetes volt, hogy csak a többségi érdekek érvényesüljenek, a magyar érdekek pedig háttérbe szoruljanak. Ha a nyílt levél szerzői - köztük legjelentősebb es legismertebb Doina Cornea asszony, kolozsvári tanárnő - igazán demokratikusan gondolkodnak, akkor egyértelműen elismerik a magyarság alapvető jogait az anyanyelvű oktatásra, óvodától egyetemekig. Akkor nem tévesztették volna el a címzést. A nyílt levelet ugyanis sokkal inkább a Keresztény és Demokrata Nemzeti Parasztság vezetőihez és a görög katolikus egyház balázsfalvi érsekségéhez kellett volna elküldeniük, hiszen Doina Cornea asszony lelkes hive a Nemzeti Parasztpártnak (Maniu) és görög katolikus hitvallású. Márpedig a koalíciós válságot éppen ez a párt és ez az egyházfelekezet okozta. Erdély magyar közérzetét mindjobban zavarhatja, hogy a demokratikus koalíció eddigi története több ígéretet termett, mint konkrét nemzetiségi jogot. Minden kis és nagy nemzetiségi vívmány hihetetlen küzdelmet kiván meg. A Ciorbea-kormánynak nem ritkán saját parlamenti többségével szemben kell kormányoznia. Az RMDSz jogos követelései között elsőbbséget kapott az együttműködésben a tanügyi törvény és a közigazgatási szabályozók módosítása, vagyis a magyarellenes, egyáltalán: kisebbségellenes előirások törlése. A parlamentben nem lehetett elfogadtatni e módosításokat. Az erdélyi magyar választópolgárt megnyugtatta, hogy a Ciorbea-kormány sürgősségi rendelettel kijavította a tanügyi törvény és a közigazgatási törvény súlyosan magyarellenes előírásait. De ugyanakkor nyugtalanította, hogy a miniszterelnök például a kolozsvári önálló magyar egyetem ügyében biztos ígéretet tesz Budapesten, maid visszavonja ezt az ígéretet Bukarestben. Megígéri a magyar egyházi javak visszaszolgáltatását, de utána a román propaganda előveszi Ceausescu “érveit,” miszerint a magyaroknak semmi joguk államosított egyházi javaikhoz, iskoláikhoz, templomaikhoz, mivel ezek az elmúlt évszázadokban a románok verejtékéből Page 3
