Székely Nép, 1994-1995 (26. évfolyam, 38. szám)
1994-1995 / 38. szám
SZÉKELY NÉP 5. oldal Eszerint Romániában él Szlovákiában él Szerbiában él Ukrajnában él Horvátországban él Szlovéniában él Csehországban él Ausztriában él 2400000 magyar 800000 magyar 400000 magyar 180000 magyar 40000 magyar 15000 magyar 52000 magyar 25000 magyar Összesen: 3912000 magyar él kisebbségi sorsban a Magyarországgal szomszédos országokban, ami kb. 38%-át teszi ki a jelenlegi Magyarország lakosságának. Amint már említettük, Magyarország és a Monarchia szétdarabolása nem hozott létre népileg egynemű lakosságú államalakulatokat; e célnak pedig alapvető meggondolásként kellett irányítani a győztes hatalmak cselekedeteit. Megsemmisítettek egy ezer éven keresztül politikai és gazdasági biztonságot adó földrajzi egységet, melynek többnyelvű lakosai békésen megfértek egymással. A győztesek tájékozatlanságon alapuló baklövése folytán eltűnt Európa közepéről ez a hatalom, mely gátként szolgált úgy az orosz, mint a német terjeszkedési törekvésekkel szemben. „Az Osztrák—magyar Monarchiát meg kellett volna teremteni, ha nem lett volna” — mondta egy helyesen gondolkodó nyugat-európai politikus, akinek sajnos nem volt szerepe a végzetes békekötésnél. A kisebbségi kérdést meg lehetett volna oldani Magyarország esetében annak széttaglalása nélkül. Semmi esetre sem oldották meg azáltal, hogy újabb kisebbségeket teremtettek az önrendelkezés hamis jelszavával a „versailles-i új Európa építői”. A magyarság 48%-a lett leszakítva nemzete testéről és kisebbségi sorba kényszerítve. Talán nem érintette volna a magyarságot ez a veszteség olyan fájdalmasan, ha svájci mintára, új uraik, a többséget alkotó nemzetiséggel teljesen egyenlő jogokat biztosítottak volna a magyaroknak. Pedig úgy a csehek, mint a románok ünnepélyesen megígérték, hogy a magyarokat egyenrangú polgárokként fogják kezelni; mindez azonban írott malaszt maradt csupán. Míg a régi Magyarországon az ott élő szlovák, szerb és román kisebbségek megtartották nemzeti önállóságukat a századok folyamán, addig a szlovákiai, szerbiai és romániai magyarokat kezdettől fogva, a 75 éves „békekötés” óta, olyan kérlelhetetlen gyűlölet vette körül kormányaik és a többség részéről, hogy joggal érezték magukat nemzeti létükben veszélyeztetve. Úgy látták Istentől adott jogaik alapján, hogy nekik éppen olyan jussuk van hagyományaik, kultúrájuk ápolására, tanügyi intézményeik fenntartására, mint minden más népcsoportnak. Minden üldözés és elnyomás ellenére, ha súlyos áldozatok és veszteségek árán is, megtartották magyarságukat. Természetesen elszakított testvéreik gyötrődését nem nézhette közömbösen az anyaország kormánya és társadalma. Az utódállamok nem akarták belátni, hogy a köztük és Magyarország között levő feszültség és a kölcsönös megértés és bizalom hiánya teljes mértékben függvénye annak a bánásmódnak, melyben a magyar kisebbségeket részesítik. Az ellenséges magatartás még csak megerősítette a kisebbségi magyarságor jogaiért való harcában. Mindezekből világosan látható, hogy az igazi béke és politikai egyensúly csak úgy állhat helyre a közép-európai térségben, ha a nemzeti kisebbségek elnyomása megszűnik. Mivel a magyar kormányok és a magyar társadalom minden eddigi törekvése, hogy az utódállamok kormányait jobb belátásra bírja a magyarok iránt, süket fülekre talált, az egyetlen lehető megoldásnak a magyar többségű területeknek az anyaországhoz való visszacsatolása látszik. Élénk ellentétben áll ezzel, és úgy érezzük, az általános magyar érdekekkel ellenkezik, a jelenlegi magyar kormány kissé óvatos és megalkuvásokra hajlamos magatartása ebben a kétségtelenül nehéz politikai kérdésben. Becsületes szándékkal igyekszik a kisebbségi sorsban élő magyarok sorsán javítani a régi recept szerint: tárgyalások útján, ami sajnos az elmúlt 75 év alatt semmi eredménnyel nem járt. A magyar vezetőség attól fél, hogy ha felveti a határrevízió kérdését, túlzó nacionalizmussal vádolnák meg, annak ellenére, hogy csupán ezer évig a sajátját képező területek egy részét kérné vissza, melyet Trianonban hatalommal vettek el Magyarországtól. A nemzetközi egyezményekben biztosított kisebbségi és emberi jogokra való hivatkozás is falrahányt borsónak bizonyult az utódállamok intranzigens magatartása miatt. Óriási méretű tévedés volt a versailles-i (trianoni) „békeszerződés”. Nemcsak azért, mert igazságtalan, méltánytalan és elfogult volt egy nemzettel szemben, hanem azért is mert végérvényesen megsemmisítette Európa hatalmi egyensúlyát; s így jelentős mértékben elősegítette azt, hogy Európa nagy része előbb német, majd szovjet uralom alá került, ami a kontinens sajnálatos megosztásához vezetett és Közép-Európa biztonságát még mindig veszélyezteti. Az eddigiekből is nyilvánvaló és nem szorul további bizonyítékra, hogy a versailles-i békeszerződés rendkívül igazságtalan volt Magyarországgal szemben. Mindazonáltal legyen szabad itt idéznünk néhány ismert politikai személyiség véleményét: Anthony Eden volt angol külügyminiszter szavait idézve: „Az Osztrák—Magyar Birodalom eltűnése katasztrofális befolyással volt Európa békéjére.” Winston Churchill „egyetemes hatású tragédiának” tartotta a békekötést. Leghatásosabban talán Lloyd George, angol miniszterelnök, a trianoni békeszerződés egyik „alkotója” bélyegezte meg a szerződés szellemét, amikor később a szerződéssel kapcsolatban kijelentette: „Minden bizonyíték, mellyel egyes szövetségeseink elláttak bennünket, hazugságon alapult és hamisítva volt, úgy hogy mi hamisítás alapján döntöttünk.” Vagy ahogy Harold Nicolson, aki az angol békeküldöttség titkáraként vett részt a béketanácskozásokon, írja: „A béke megalkotása, 1919” című könyvében: „Mi azzal az elhatározással jöttünk, hogy egy igazságos és bölcs béke lesz tárgyalásunk célja; és azzal az érzéssel távoztunk, hogy az ellenfeleinkre kényszerített békeszerződések nem voltak sem igazságosak, sem bölcsek.” Nemrégen a trianoni békeszerződés egyik megalkotójának késői, hivatalbeli utóda, Mitterand francia miniszterelnök, magyarországi látogatása alkalmából beismerte, hogy Magyarországgal cudarul bántak Versailles-ban 1919-ben. Vaclav Havel cseh államelnök egy „Felhívás az áldozathozatalra” című és a Foreign Affairs (Külügy) folyóirat 1994. március/áprilist számában megjelenő tanulmányában ezt írja: „A magyarok úgy emlékeznek meg az 1920-as trianoni békeszerződésről, mint a népükön elkövetett súlyos politikai igazságtalanságról, melynek következtében a magyarság egy tekintélyes része nem él tulajdonképpeni hazájában.” Wodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke ellenezte az Osztrák—Magyar Monarchia megsemmisítését. A kisebbségek részére nagyobb önkormányzatot javasolt a Monarchia keretén belül, azonban az 1919-es béketanácskozásokon követelő francia álláspont érvényesült. Carlyl Ailmer Macartney a Magyarország rövid története című könyvében (Edinburg, University Press, 1974) összegezi a trianoni békekötés tragikus eseményeit és következményeit: „Az
