Székely Nép, 1990 (23. évfolyam, 35. szám)
1990-12-01 / 35. szám
SZÉKELY NÉP 5. oldal H a vészfelhők keringtek Erdély felett, ellenség perzselte fel a határt, idegen martalócok öldösték a magyart; ha elnémították a templomok harangját és bezárták az iskolák kapuit, a nagy Ínségben megszólaltak az írók. Ezeknek adatott, hogy krónikásai és lármafái legyenek a népnek, melyet Isten a földnek ebbe a gyönyörű, de annyi veszéllyel megvert sarkába telepített. Ez történt az Első Világháború országvesztésekor, amikor a nagy szakadékból felhangzott Reményik Sándor, Tamási Áron, Nyírő József hangja. Ez történt a régi múltban, mikor pusztakamarási birtokán báró Kemény Zsigmond papírra vetette a zord időket. Ez történt most is, a második világháború után, amikor ugyancsak a pusztakamarási birtokon született jobbágyok utóda, Sütő András, elmondotta drámáiban népe szörnyű tragédiáját. Pusztakamarás a Holt-tengernek nevezett Mezőség kellős közepén van, DR. HAVADTŐY SÁNDOR: SÜTŐ ANDRÁS Kolozsvártól 40, Marosvásárhelytől 60 kilométerre. Mire Sütő András meglátta a napvilágot 1927-ben, a református eklézsia 150 tagra zsugorodott. A többségében románok lakta községben, ez a parányi közösség adta át a jövő írónak nyelvét, hitét, magyarságtudatát. A mezőgazdasági gépész, a később „kuláknak” titulált (hogy házát elvehessék) szegény ember fiát a pap felküldte a híres nagyenyedi Bethlen kollégiumba, a bárónő pedig kistafirungozta, hogy ne restelje majd magát osztálytársai előtt. Az ösztöndíjas kisdiák itt tanulta meg a betűvetés művészetét, és itt lett az irodalom szerelmese. Érettségi után, ami a nagy történelmi átfordulás idejére esett, a kolozsvári Bolyai egyetemre iratkozott be, ahol Gáli Gábor filozófus és az ismert baloldali írók, mint Kacsó Sándor, Koós Károly, Nagy István, Balogh Edgár és társaik hatása alá került. Becsületes meggyőződésből támogatták a kormánypárti Magyar Népi Szövetséget, melyben úgy vélték, hogy a magyar élet és kultúra jobban biztosítva lesz, mint a két világháború közötti sovén nacionalista román világban. Vállalták a romániai népi demokráciát, mert mi mást tehettek volna. Hamarosan rádöbbentek azonban, hogy a rendszer, mely szabadságot, testvériséget, egyenlőséget ígért, torkukra fojtja a magyar szót. Iskoláikat bezárják, ifjaik elől elveszik az egyetemivégzettség lehetőségét, történelmi dokumentumaikat megsemmisítik, művészi emléktárgyaikat elkobozzák, a magyar múltnak még a hírét is kitörülni próbálják. Kinek írjon az író, ha nem tanulnak már magyarul a gyermekek? Mit ér a gyönyörű erdélyi irodalom, a vers, a regény, a dráma, ha nyilvános helyen még megszólalniok sem szabad édes anyanyelvükön? A rendszer máglyára ítélt minden írót s elpusztítja olvasóközönségét. A nagy proletár mozgalom világraszóló harcában ki mer szót emelni még akkor is, ha ezerszer igazuk van, ha iszonyatos is a kegyetlenség. Ki érezné ezt jobban, mint az író maga, akinek mindene az élő magyar beszéd. Hiába mondja a rendszernek „közületek valók vagyunk,” „ki máshoz fordulhattunk volna,” „ti bíztattatok az írásra.” A diktatúra „eltöri a nádat, kioltja a pislogó gyertyát” következetes rendszerességgel, kegyetlenül. A csalódás végzetes. Micsoda drámai helyzet, micsoda tragédia! Ilyen körülmények között születnek meg Sütő legsikeresebb drámái: a reformáció korával foglalkozó „Egy lócsiszár virágvasárnapja,” a Kálvin Servet vitáról szóló „Csillag a máglyán”, és a „Káin és Ábel” című darabja. A kettős vasfüggöny mögött élő író számára a vallásos téma igen jó álca ahhoz, hogy elmondja az önkényuralomról velőkighatóan éles és elkeseredett véleményét. Az államhatóság, mely minden bizonnyal sejti a célzást, úgy tesz, mintha nem értené. A drá-Az Erdélyi Bizottság jelentése Koppenhágában Azokon a Helsinki utókonferenciákon, melyek főleg az emberi jogokkal foglalkoztak, az Erdélyi Bizottság vagy résztvett, vagy írásbeli jelentést nyújtott be. így volt ez Torontóban (1985 tavaszán), ahol a résztvevő 35 ország minden kiküldöttjének megküldtük a Carpathian Observer erre a célra készített külön kiadását, így volt a Budapesti Kulturális Fórumon (1985 őszén), ahol 25 oldalon át ismertettük az erdélyi magyarság kulturális elnyomását, a Berni konferencián (1986), ahol Carpathian Observer külön kiadásának megküldésével tájékoztattuk a delegációt, majd a bécsi utókonferencián (1986— 1989) amihez jelentésünk 80 oldalon tárgyalta az erdélyi magyarság elnyomottságát, végül ez év június 5-től 29-ig tartó koppenhágai emberi jogi konferencián, ahol a résztvevő országok delegációit láttuk el információval. Ez alkalommal jelentésünk hét oldalra terjedt és főleg a forradalom óta kialakult helyzetet tárgyalta, és ahogyan a felszabadult románoknak egy szélsőséges, „vasgárdista” szellemű szervezete, a „Vatra Romaneasca” (Román tűzhely), Marosvásárhelyen neki támadt a Romániai Magyarok Demokrata Szövetsége (RMDSZ) békésen dolgozó vezetőinek, melynek során Sütő András, az erdélyi magyarság egyik szellemi értéke és vezetője, elvesztette félszeme világát. Javaslatot tettünk a romániai magyar helyzet orvoslására. A jelentést ez alkalommal is Lő te Lajos készítette el angol nyelven. Mellékletként csatolva volt a „Vatra Romaneasca”-nak a nemzeti kisebbségek elleni programja, dr. Száz Zoltán fordításában. A program lényege a magyarok és általában a nem-románok elleni gyűlölet szítása és vádaskodás azzal az ürüggyel, hogy a magyarok Erdély visszacsatolásán dolgoznak. Ez pedig teljes egészében kitalálás volt. A második melléklet Böszörményi Sándor fordításában az egyik erdélyi magyar csoport tiltakozását tartalmazza a román kormány és sajtó ellen, melyek nem hajlandók az erdélyi magyarság igazi arcát, a román uralom magyarok általi elismerését, nyilvánosságra hozni, helyette ennek ellenkezőjét igyekszenek a román közvéleménybe beleplántálni. A harmadik melléklet egy „Hungarians in Transylvania” c. dióhéj rövidségű történelmi ismertetés volt a honfoglalástól napjainkig (3 oldal) Lőte Lajos kidolgozásában. A konferencia záró nyilatkozatában felfedeztük azokat a kisebbségi panaszok orvoslására irányuló határozatokat, amelyeket a mi jelentésünkben hangsúlyoztunk. A konferencia ezeket a határozatait az „Elismerte a nemzeti kisebbségek jogait a koppenhágai konferencia” c. cikkünkben ismertetjük.
