Székely Nép, 1982 (16. évfolyam, 22. szám)
1982-07-01 / 22. szám
SZÉKELY NÉP 5. oldal BARTÓK BÉLA ÉS A MAGYARSÁG Bartók Béláról, egyik legnagyobb zeneszerzőnkről a Carpathian Observer ez év júniusi számában emlékeztünk. Ahhoz a cikkhez most itt csak néhány megjegyzést fűzünk. Bartók nem volt Erdély szülötte, mert hisz a Bánátban született, de Erdéllyel együtt az ő szülővárosát is Romániához csatolták. Erdélyhez mégis sok szál fűzte. A legelső és talán a legfontosabb, hogy 1904-ben, Kibéden — ahogy egy riporternek mondta — másodszor született. Egy 18 éves cselédlány énekelt, amint Bartók szobáját takarította. A dallam szokatlanul hangzott neki és azonnal felkeltette érdeklődését. A lányka nem tudott többet a dalról, minthogy azt és más hasonló éneket anyjától tanulta. Ott határozta el Bartók, hogy nemcsak a leány szülőhelyét, hanem más eldugott magyar falvakat is felkeres, minthogy a kibédi dallam alapján biztosra vette, hogy eredeti magyar népzenét fedezett fel, amit minél teljesebb mértékben napvilágra kell hozni. Ez a dallam és annyi más, melyeket kutató útjai során hallott, nem hasonlított azokhoz a magyar nótákhoz, melyeket főleg a városokban, leginkább cigányzenekarok játsztak. Azok rendszerint egy-egy zeneszerzőtől származtak, szerkezetükben és dallamvezetésükben meglehetősen kötelező szabályokat követtek, és erősen cifrázva játszták, elérzékenyedve hallgatták őket. “Felismertem, — írja Bartók — hogy a tévesen népdalnak hitt magyar dalok, valójában többé-kevésbé triviális népies műdalok, kevés tanulságot nyújtanak. A parasztzene megismerése azért volt rendkívül fontos számomra, mert lehetővé tette, hogy az eddig egyeduralkodó dur és moll rendszer alól teljesen felszabaduljak.” — jelentette ki Bartók más írásában. A magyar paraszt zene jelenléte Bartók majd minden kompozíciójában felismerhető, annak ellenére, hogy Bartók sohse használt fel, vagy utánzott, vagy idézett műveiben népi dallamokat. Annyira magába szívta az eredeti, ősi népdalok lényeges elemeit, hogy azok valóságos zenei ÁBC-jévé váltak. Sajnálatos, hogy igen gyakran magyarok sem ismerik fel Bartók zenéjében ezt az ősi mélyről jövő magyar szellemet. Talán azért, mert nem találják benne a népszerű műnépdalok dallamait, talán — és valószínű még inkább azért — mert Bartók zenéjét nem hallgatják és ezért nem ismerik. Sokan kézlegyintéssel elintézik azzal, hogy Bartók zenéje diszharmonikus, zavarja a fület és nem lehet benne melódiát felfedezni. Persze ízlésről nem szabad vitatkozni. De magyarázni azért lehet. Mint minden a világon, úgy a zene is fejlődik. Beethovenben elérte tökélyét a klasszikus zene és ma is gyönyörű harmóniái, drámaisága és ereje tökéletes élvezetet nyújtanak a hallgatónak. De mint ahogy a zongora klaviatúrájában több variáció lehetséges, mint amennyit az emberi elme el tud képzelni, úgy a zenében is. Bartók és néhány más neves 20. századbeli zeneszerző új útakat keresett a zenei kifejezésmódban, mint ahogy annyi más művészt és tudóst új felfedezésekre hajt a titkok megfejtésére vágyó emberi elme. Ugyanakkor új zenei érzék, új megértés és új utáni vágy fejlődik ki a mű élvezőben is, ahogy az évtizedek telnek. Beethoven és sok más zenei nagy zenéje időnként megbotránkozást keltett a régi megszokott formákhoz és harmóniákhoz ragaszkodó közönségben, mert új és ezért szokatlan volt. így volt Bartókkal is, aki kezdetben Liszt, Strauss Richard és Debussy modernebb zenéjének hatása alatt állt. De még fiatalon megtalálta a saját zenei egyéniségét, mely saját zenei zsenijén kívül nem kis mértékben az újra felfedezett magyar és más szomszédos, vagy távoli népek eddig a klasszikus zenében fel nem használt elemeivel is gazdagodott. Szokatlan? Ma már túlzás lenne azt állítani, amikor a modern klaszszikus zene a tradicionális zenei alkotásokkal már évtizedek óta együtt szerepel a zenekarok műsorán. Fülbemászó? Bizony legtöbbször nem, de hisz, mint az irodalomban sem a “Kurzmaler” regények, a zenében sem az azonnal megtanulható slágerek az emberi alkotóképesség csúcsai. Személyes szellemi találkozásom Bartókkal 1952-ben volt, amint az FM rádiót csak úgy unalomból bekapcsoltam. A zeneszám már elkezdődött; mind inkább odafigyeltem, mert rendkívüli nagyságot és erőt éreztem benne. Sőt, egy következő tételnél számomra magyar szellem áradt ki a zenéből. Nagyszerű befejező rész után elhangzott a bemondás: “Concerto for Orchestra by Béla Bartók, played by the Philadelphia Symphonic Orchestra conducted by Eugen Ormándy.” Lelkesedésem a Concerto iránt nem valami nacionalista szentimentalizmusból származott. Hisz csak az előadás végén tudtam meg a szerző nevét. De azért, amit itt írtam, az természetesen honfitársaimnak szól. Igaz: “De gustibus non est disputandum”. De azért mégsem egészen így van. Az ízlés nem valami szentség, mely változhatatlan és a legnagyobb tiszteletre méltó. Az ízlést lehet fejleszteni, javítani, tanulás és megismerés útján. Kézlegyintő honfitársaimnak és minden koncertjáró barátomnak szeretném ajánlani, hogy ismerjék meg Bartók zenéjét, ha másért nem, azért mert magyarok vagyunk és ő is magyar. Vannak ugyan olyanok, akik éppen azért kézlegyintők, mert magyarok; Beethovent talán még hírből sem ismerik, de Bartók zenéjének lekritizálására hivatottnak érzik magukat. Éppen azért, mert magyarok. Lekicsinylést, elutasítást Bartók éppen eleget kapott, a 20-as évek magyar kormányainak kulturális főnökeitől és néha a hangverseny-járó magyar közönségtől is. Ma már itt Amerikában és mindenütt mindenki tudja, hogy Bartók Bélát a zenei világ a legnagyobb zeneszerzők egyikének ismeri el, műveit székében-hosszában a legjobb zenekarok lemezre veszik és állandóan műsoron tartják. Lőte Lajos BARTÓK egyszál hegedű a tengeren múlt és jelen s tán a jövendő süllyedő-félben süllyedőben csak a kapitány két szeme csak egy pillanatra csukódott le nagy baj nem lehet amíg velünk a zene Kányádi Sándor
