Székely Nép, 1973 (7. évfolyam, 6. szám)

1973-11-01 / 6. szám

SZÉKELT NÉP

5. oldal

M AGYAR-ÍRÁS-E RDÉLYB E N

• A Gábor Áron Irodalmi és Művészeti Tanács elnöke, Köteles Béla megbízásából az erdélyi írók legutóbbi látogatása alkalmával Kányádi Sándornak nyújtották át az 1972- es esztendőre kiadott oklevelet. A

Gábor Áron oklevél előző évi kitüntetettjei Farkas Árpád (1970) és Sütő András (1971).

SÜTŐ ANDRÁS:

Sütő András (sz. 1927, Pusztakamarás, Kolozs megye) újságíróként kezdi és mai napig kitart a szerkesztő munka mellett, előbb a Falvak Dolgozó Népe, majd az Új élet főszerkesztője. Novellista, regényíró, filmszcenarista és színpadi szerző.

Művei: Hajnali küzdelem (elbeszélések), 1949; Anikőnén’ felébred (novellák), 1950; Mezítlábas menyasszony (Hajdú Zoltánnal) (színmű), 1950; Emberek indulnak (elbeszélések), 1953; Az új bocskor (elbeszélések), 1954; Októberi cseresznye (novellák), 1955; Egy pakli dohány (novellák és karcolatok), 1955; Félrejáró Salamon (regény), 1956; Fecskeszámyú szemöldök (színmű), 1958; A nyugalom bajnoka (elbeszélések), 1959; Tártkarú világ (válogatott elbeszélések), 1959; Szerelem ne siess (egyfelvonásos), 1960; Az ismeretlen kérvényező (elbeszélések), 1961; Tékozló szerelem (színmű), 1962; Pompás Gedeon (színmű) 1964; Rigó és Apostol (úti tűnődések), 1970; Anyám könynyü álmot ígér (naplőjegyzetek), 1971.

PUSZTAKAMARÁS

(Kemény Zsigmond öröksége)

Uraink hírhedett széjjeltartását perlekedéseiknél tán a temetőik mutatják beszédesebben. Ahányan voltak, szinte annyifelé hantoltatták el magukat. Rang, vallásfelekezet, pártállás, családi ellentétek dúlásai szerint. Aki valamely oknál fogva éppen keresi, e pirinyó faluban is négy helyen keresheti őket: a református templom immár befalazott kriptájában, a köztemetőben — ahol a szegényebb je található —, két falu: Novaly és Kamarás érintkezési pontján, a hegyélen, egy kis márványerdőben, tovább a cigánysor végén, marhalegelőn, ahol az egy hajdani szegényes kúria kertcsücskével találkozik. Éppen itt vagyok most. A figyelmet érdemlő hármas lakhely — a föld színével maholnap elkeveredve, de minden tavaszon konokul kizöldellő tövisbokraival — a tébolyba hulló magány jeleként ide van Isten számába kivetve. A ház is, melynek lakói rendre bevonultak a föld alá: Kemény Sámuelné született Csóka Rozália, valamint Zsigmond és János fia. Családi perlekedés, mostohatestvérekkel folytatott küzdelem lökte őket ide a szemközti márványerdőből. Néha fölkeresem őket; Zsiga báró ledőlt sírkövén üldögélve számba veszem magamban az utókor tartozásait. Valahányszor keresztülvágok a zsivalyos ház udvarán, éktelen kutyaugatásra, pulykaberzenkedésre egy öregasszony lép ki a tornácra, s invitál befelé kedvesen. Természetesnek véli, hogy aki idáig elbarangol — a falu legvégéig —, annak csakis az ő házában lehet főleg hivatalos intéznivalója. Most éppen négyünkre küldi a mosolyát: elsőnek apámra — akit legjobban ismer —, azután a helybéli református papra meg az irodalomkedvelő szűcsmesterre s

reám, akit — mint egy váratlan kezébe kerülő régi képet — tesz-vesz az emlékezetében.

— Hogy van, Florea néni? — kérdem.

— Én jól, fiam, csak azt nem tudom, honnan ismerlek.

— Onnan, ahol a legnagyobb az egyenlőség — próbálom zavarából kisegíteni. — A feresztő tekenőből.

— Ó, verjen meg a napsütés. Hiszen te vagy az, akinek én vágtam el a köldökét!

Akkor már tudja, merre vettük az irányt, hisz tavaly is itt voltunk. A feresztő tekenő után a másik véglet felé indulunk, ahol ugyancsak teljes az egyenlőség: a sírhoz. Kerüljünk jobbra — mondja a néni — a kutyaól mögött, s majd fel a kukoricás mentén, ott láthatók a híres hantok.

A kökénybokrok, vadrózsa tövek között újra leülünk, újra lepergetjük irodalmunk legmagányosabb szellemének sorsát. A lelkes szűcsmester — miként az ébresztő kritika s az évfordulós megemlékezés — nekiveselkedik a földön heverő súlyos kőnek, és azt mondja:

— Ehhez négyen kevesen vagyunk.

A bazalt súlyában ott a sajátos helyi aggodalom is: a regényíró osztálykolonca. Megkérdem a tiszteletestől: valamely önkéntes közügyi kegyelettel — mint általában a sírhalmokat szokás — nem lehetne-é ezt az emléket a talpára állítani? A válasz aggodalmas. A kezdemény félremagyarázható. Egyszer már megkérdezte itt valaki: kinek szól vajon az érdeklődés? A nagybirtokosnak? Nem. Az agybirtokosnak, mondanám Beethovennel. Lehetséges itt még a vita? Kivel? Hisz az elbonyolított kérdés régen tisztáztatott.

Általánosságban! — hallom az újabb ellenérvet.

Mert ugyan mi történnék, ha a szűcsmesterrel egyetemben, nagy erejű jánosokká válva, a követ felemelnők! Ha tenyerünkre vennők, mint Toldi a malomkövet. Általánosságaink meghirdetett keretei akkor is üresek maradnak. Beváltatlan ígéreteink — vagy szándékaink — egyike: éppen ide mutat, Kemény Zsigmond öröksége felé. Amidőn Benkő Samu — kinek hagyományaink feltárásában, közkinccsé tételében oly sokat köszönhetünk — az elveszettnek vélt naplótöredéket megtalálta és kiadatta, joggal örvendeztünk. Miközben az ürmöt is nyeltük. Hiszen az életműve kiadatlan; immár egész nemzedékek számára közismeretien. A szellemi öncsonkítás megannyi látványos műveletének befejeztével Kemény sorskapu-döngető regényeit az a hullám vetheti csak föl a népi köztudatban, amelynek evezősei immár nem egyedül önmagukat tekintik a kezdet és a vég