Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1942

22 kenységének terjedését jelzi; a balatonszárszói diáknyaralónak, mely a fiatalságot, az életet, a jövőt ápolja; s a szegedi konviktusnak, mely a falusi ösztöndíjasok felnevelésével az igazi magyarság életérdekeit akarja áldozatosan szolgálni. És ahol a jubileum nem merül ki önünneplésben, emlékek állításában, hanem ahol úgy ünneplik a mult századokat, hogy új intézményeket hívnak létbe a következő századoknak, ahol az életerőt nem a multbanézés fagyöngyei szívják el, hanem az a jövő új hajtásait növeszti, ott nem kell félni a kérdéstől: custos, quid de nocte? — ott nem kell félni a jövőtől. De ha félni nem is kell, mégis felmerül a kérdés, hogy mik lesznek a jövő problémái, a jövő feladatai. Célunk, a nevelés nem változik. Ebben nincs eltérés. Hogy ez a cél pillanatnyilag mit követel, milyen gyakorlati fordulatokat ír elő, ez nem állapítható meg előre, ezen kár is törni a fejet. De lesz-e módunkban mindenkor megfelelni a pillanat szükségeinek? Rendelkezünk-e majd azokkal az eszközökkel, melyek a cél kimunkálására szükségesek ? És itt két eszközről kell szónak esnie; anyagiakról és szellemiekről. Anyagiak. A rend fő jövedelmi forrása a birtokaiból ered. A rendi birtok nagysága kb. 25.000 hold a Balaton mellett, ebből 5000 hold a Balaton vize, több mint 10.000 szántó, a többi erdő, legelő, szöllő. Innen s a tandíjból stb. eredő jövedelmet felemészti 10 gimnázium fenntartása (a többi négyet túlnyomórészt más testületek látják el anyagiakkal), templomok, elemi iskolák, plébániák, azután 300 magyar piarista, kb. 30 civil tanár és tanító, valamint uradalmi tisztviselők, gazdatisztek, cselédség ellátása. Mindez ma a jövedelmet teljesen felemészti. (Azért kell a földreformot úgy csinálni, hogy meg ne feledkezzünk róla, hogy az egyházi vagyon intézmények sorozatát tartja el, s nem az egyéni fényűzés szolgája.) Ha nem tudnád: minden iskola fenntartása súlyos áldozatokat követel, mert a tandíj sohasem elégséges erre. Csak a szegedi intézetre pl. a város, az állam s a rend együttesen kb. évi 60.000 pengőt fizetnek rá. S ebben csak a rendes iskolai üzem költségei vannak benne, nagyobb javítások vagy építkezések nem. Már pedig időnként, ha , modernek akarunk lenni nem is túl ritkán, erre is szükség van. És hogy itt mennyire fogunk tudni helyt állni, az tetőled, titőletek, a jövendő katolikus magyar társadalomtól függ. Mert a mai társadalmunknak ilyen téren nem sok dicsekedni valója van. Néhány évszázaddal ezelőtt, az akkori sokkal kisebb vagyonokból tulajdonosaik jótékony és nemzeti intézmények egész sorát hívták életre. Hiszen a piarista gimnáziumok is az Esterházyak, Koháryak, Károlyiak, Batthyányak azután püspökök és városi tanácsok áldozatkészségéből születtek meg. A mai sokkal nagyobb vagyonok pedig alig tudnak megfelelni gazdáik igényeinek — már ami a mulatozást és az esztelen pazarlást illeti. Bőségesen akadnak milliós vagyonnal rendelkezők, akik kiragasztják ajtajukra a Karitász 1 pengős bélyegét, hogy őket most már mindenféle gyűjtéssel hagyják békén, mert ők már „adakoztak". S szinte név szerint is számon tudjuk tartani azt az egy-kettőt, aki tudja, hogy , minél nagyobb a vagyona, annál többel tartozik a társadalomnak, mint pl. a Gamma-gyár szociális gondolkodású igazgatói, a híres Juhásztestvérek. És aki kevesebbet kapott, vagy kap majd az égtől, az keve-