Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1942
20 kultúrakisugárzást jelent, mint amilyent az egész város gyakorol a környékére. És ha az intézet nem is „magyarosított", nem is mázolta át nemzetiszínű ecsettel diákjait, azért mégsem volt közömbös a magyarságra nézve, hogy Bajalich Ádám, Bogdanovics Konstantin, Hopf János, Heitler Mór, Kengelácz Emilián, Nikolajevics Lukian, Radivojevics Livius, Stojkovics Arzén, Szubotics János, Zsivkovics Theophan nevű bírók, r. k. kanonokok, gör. kel. püspökök, katonák, egyetemi tanárok stb. a legmagyarabb város levegőjében találkoztak a magyar és európai kultúrával. Ha egyszer megíródik az a történelem, mely a magyar nép története is lesz, annak a Délvidékről szóló részében nagyon előkelő helyet fognak elfoglalni az alsóvárosi parasztok és azok a csizmás, zsinórozott mentés piaristák, akik ütöttkopott épületeik kijavítását mindig azzal az indokolásai sürgették a városnál, hogy a nedvesség tönkreteszi a könyveiket. Hogy maguknak se használ, azt nem emlegették. Mert ahhoz, hogy az alsóváros és a piaristák egymásra találjanak nem volt és ma sincs szükség „népi" mozgalomra, műparasztdivatra, népi magyar és urbánus veszekedésekre. Akinek volt alkalma bepillantani a rendház könyvtárának XVII., XVIII. és XIX. századi anyagába, annak többé nincs kétsége arról, hogy az európai kultura otthon volt a piaristáknál. Es aki hallott néhány szót a fentebb már emlegetett Tóth Keresztelő Jánosról (hogy más hasonló egyéniségekét itt ne említsünk), annak nem lesz újság az, hogy ez a kultura mindig szervesen bele volt kapcsolva a szegedi magyarság vérkeringésébe. A piaristák a XVIII. században a belvárosi plébániát is vezették. Hogy mit értettek »belváros" alatt, azt mutatja, hogy a szabadkai plébános 1772-ben, azt kérdezi tőlük, hogy Szent-Péter és Horgos pusztákon végeztek-e korábban egyházi funkciókat? Hogyne, — felelik — mert itt is volt a szegedi katonáknak szállásuk, voltak betegek, tehát ellátták őket, hisz más pap nem akadt volna messzi környéken. A tanyai pasztorációt bizony nem ma találták ki, csak akkor még nem volt kisvasút és más, modernebb közlekedési eszköz, hanem kocsin, lóháton kellett az akkori utakon elvinni az Isten igéjét a széles szegedi határ magyarjaihoz. Ezek közt a tanyajáró piaristák közt a legismertebb Tóth János. Iskolánkban 23 évig tanított, azután egyszerre vette át a városi és tanyai elemi iskolák igazgatói hivatalát (a mai tanfelügyelőnek felel meg), a tanítóképző és az „alreáltanoda" (a mai Baross Gábor gimnázium elődje) igazgatását. Az utóbbitól később megvált, és akkor az első szegedi polgári leányiskola igazgatójának kérik fel. Aranyérdemkeresztet kapott, királyi tanácsos lett, de haláláig megmaradt annak, ami ebből a sok hivatalból igazán a szívéhez nőtt: a tanyai magyarok „nagyságos dilektor urának.* Móra Ferenc mondta közvetlenül a világháború után, hogy az újkori Szegednek három nagy jótevője volt: Kállay Albert, aki a várost építette, Kiss Ferenc, aki az erdőket nevelte, és Tóth János, aki a tanyai iskolákat ültette 1 De mennyit! Két tucatot; négyezer gyerek számára teremtett iskolát, ezt a birodalmat, járta,- gondozta, ápolta — 33 évig. A 34-ikben ez a birodalom, Szeged tanyavilága jött el őhozzá — a sírjához. »Nem tudom, István szent király óta gyászolt-e még valakit a szegedi magyar olyan igazán, mint a nagyságos dilektor urat." (Móra F.)
