Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1942

15 útján, és Istenben hívén, bízván, az ő kezéből fogadja a megpróbáltatásokait, és arra használja, hogy a lelke fejlődhessék és lelket fejleszthessen. Másképen egyszerű az az ember, aki lelki fejletlenségből az, — és aki azért szókimondó és egyszerű, azért kerüli a kerülő utakat, mert az Evangéliumból tanulta meg, hogy „legyen a ti beszédetek: igen, igen — nem, nem." És kérdezzük: mire van szüksége a mai világnak: nem erre a Krisztusból való hazafiságra-e, erre az evangéliumi egyszerűségre, erre a kereszténység Gondviselés-hitéből fakadó történelmi szívósságra? És talán legelsősorban erre a hallgatag, nem sokat okoskodó, nem sokat fitogtató, de annál több erőt kisugárzó vallásosságra ? A fiatal magyar írók egyik legtehetségesebbje — aki piarista tanítvány volt, de nem katolikus — amikor elvégezte az iskolát, egyszer csak azzal állt legkedvessebb tanára elé, hogy katolizálni akar. Amikor az illető tanár megkérdezte tőle: mi indított erre, hogy ezt tedd, hisz én erre soha fel nem szólítottalak, nem próbáltalak megnyerni ? A fiatat író azt felelte; „Talán éppen azért! — Van egy némaság, mely ékesszólóbb a beszédnél. Engem nem az indított, amit a tanár úr erről mondott, hanem minden, amit mindenről mondott. Nem az, amit nekem mondott, hanem, ami kisugárzott az egyéniségéből; nem a szava, hanem a lelke. Mindennél meggyőzőbb volt ez számomra ; ebben éreztem meg az Egyház lelkét, és utána akarok menni." Azt hiszem ez a mondat, ez a példa talán mindennél jobban mutatja, hogy mit érzünk mi piarista szellemnek, és mi az, amin ma buzdulni akarunk — Isten mentsen, hogy büszkeségre, elbizakodásra, hanem még önzetlenebb hazafiságra, még nagyobb egyszerűségre, még lendületesebb életelevenségre, új lelkesedésre és új odaadásra. Egy hittanártól hallottam nemrég egy kedves, tréfás jelenetet az iskolai életéből. Egy kis elemi osztályról volt szó, ahol első gyónásra készítette elő a gyerekeket. A következő hittanórán az egyik fiú jelentkezett és föladta a pajtását: "A Pista most mondta meg nekem, hogy elfelejtette a bánatot a gyónás előtt." Erre Pista kétségbeesetten feláll, és azt mondja: „Igen tisztelendő úr, de az erősfogadást kétszer mondtam el!" — Nekünk piaristáknak talán nincs okunk — hisszük Istenbe vetett bizalommal és szent alázattal — bűnbánatra a Rend nagy dolgaiban; kicsi, egyéni dolgokban kiki elintézi ezt szíve alázatosságában az Úristennel. De az erősfogadást a jövőre, ennek a szent eszménynek a szolgálatára, kétszer mondjuk el, piaristák is, piarista diákok is, akik ma a jövőbe nézünk, az új piarista 300 év elé! A háromszázados ünnep erre a kettős erősfogadásra indítson bennünket: Látjuk a szent eszményt, lelkesedünk érte, odaadjuk magunkat érte, cselekedni akarunk érte, hogy minél diadalmasabban megvalósuljon édes hazánk javára, ad maius pietatis incrementum.