Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1942

13 tagjai kettesével húzták meg magukat szegényes szobácskájukban, évtizedeken át évi 600, utóbb sokáig évi 350 forintból tartották fenn magukat négyen, majd öten, és a rendházat és az iskolát. Közel 30 évig laktak bedeszkázott ablakok mögött, vakolatlan, düledező falak közt, melyeket minden kis szél megroncsolt. Sokáig gyakori vendégük maradt a nélkülözés, és nem egyszer álltak az előtt, hogy már-már be kell zárniok az iskolát, mert nincs miből fenntartani. Holott a város tanácsa hiteles feljegyzések szerint többet költött a trombitásokra, mint az iskolára. De azért az 1739. évi nagy pestis idején helyükön maradtak. A házfőnököt elragadja a halálvész, de a többiek nem szűnnek meg folytatni a nagy kötelességet: ellátni, vigasztalni a szenvedőket és a haldoklókat. Mint ahogy Szegeden is résztvettek a város minden ügyében-bajában ; pl. 1739—40-ben, a nagy pestis idején az a Hangai Zakariás — akiről annyi érdekes anekdota maradt fenn, mint korának leghíresebb rögtönző költőjéről — háromszor kapta meg a betegséget hősies betegápolása közben. Ez az egyszerűség, ez az igénytelenség dolgozott bennük nemcsak az életmódban, hanem az ifjúsággal szemben, tanításukban, életükben is. Ez az egyszerűség, ez az igénytelenség, ez a magyaros szókimondás, ez az emberi, ez az embertől emberhez való viselkedés, ez szerettette meg őket — talán első sorban ez — éppen a magyar emberrel, akinek olyan lelkéből való az egyszerűsség és egyenesség. A szegediek előtt, öreg szegediek előtt, nem szükséges példákra hivatkozni! A Magyar Gáboroktól, akiket talán éppen azért szerettek itt elsősorban, mert olyan nagyon az idevaló ember nyelvén beszéltek Tóth Jánosig (akiről fel van jegyezve, hogy a tanyai iskolák felszerelését a saját szobájában fűrésszel-kalapáccsal javítgatta, hogy legyen a kis tanyai gyerekeknek, ami különben nem lehetne) és Bontó Józsefig, akit magam láttam, mikor a szobájában a saját kezével foltozta egy kis elsős „ diák nadrágját, — ó, a szegediek ismerik ezeket a típusokat! Ők tudják milyen a piarista egyszerűség, és igénytelenség I Hogy mit jelent ez az iskolában és a nevelésben, arra hadd elevenítsem fel egy emlékemet. Pesti iskolánk, minthogy a város közepén épült és sokáig egyetlen középiskolája volt Budapestnek, hagyományszerűen fogadta magába a legjobb pesti családok gyermekeit. Egyszer, pesti tanár koromban, találkoztam egy édesapával, akit régebbről ismertem, és az elmondta nekem, miért adta fiát a piaristákhoz, és mit tapasztalt náluk. „Megvallom — mondta — azért adtam oda a fiamat, mert azt mondták nekem, hogy ez a legelőkelőbb iskola Pesten, ide járnak a legjobb családok gyermekei. És most, amikor fiam végigjárta a nyolc évet, meglepetve látom, hogy ez az iskola minden inkább volt, csak nem „úri" iskola. Itt egyformán bánnak mindenkivel, itt nem számít az, hogy milyen társadalmi osztályból való a diák, az számít, hogy micsoda és milyen ember; meghajtom a fejemet — tette hozzá — ez előtt az egyszerű emberi szellem előtt." És hozzátartozik a piarista szellemhez valami feltűnő rugalmasság: a korszerű követelményeknek, a nemzet, a társadalom, a tudomány új igényeinek gyors és természetes megérzése. Ez is adva van már a szent Alapító egyéniségében. Kalazanti szent József már akkor vonzódik a gyakorlati tudományokhoz, barátság fűzi Galileihez,