Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1941
11 lésének idején. Aki Sáfrán József önképzőkörében vezetőszerephez jutott, legtöbbször egész életére megtartotta a marsallbotot. Húsz év óta ez a díszterem az intézet hősi halottainak emlékcsarnoka is. Itt helyezték el az emléktáblákat, a hősi névsorokat. Nem közösét, hanem minden osztály külön-külön a magáét. Szinte annyi tábla, ahány érettségi találkozó a húszas években. Jó helyen vannak ezek a táblák, mert ha kinyílik az északi falon a nagy szárnyasajtó, a mauzóleum egyszerre templommá alakul át, és megkezdődik a diákmise; különös hangulatú mise. A miséző papot alig láthatjuk a kis kápolna mélyén : nem, a szemünk, inkább a csengetyű szava igazít el a mise állásáról. És körülöttünk nem szentképek, hanem a hősök emléktáblái a falon. S ez így van rendjén : mert ha nem is tudunk előttük ünnepélyesen elvonulni, de tudunk hőseinkre gondolni és értük imádkozni. A nyugtalan diákszemek föl-fölpillantanak az imádságoskönyv lapjairól, önkéntelenül egy-egy nevet is elkapnak a fekete táblákról, és az ismeretlen hős nevét az imádság szövegébe olvasva teszik a kommemorációt az Ur lába elé. De nem ez a szükségkápolna a mi igazi templomunk, hanem az a nagy, országoshírű székesegyház, melynek két hatalmas tornya a díszterem ablakain át idelátszik. S ezzel el is hagyjuk a gimnázium épületét, és folytatjuk szemlélődésünket az iskola környezetében. Mert az épület küszöbét átlépve még nem értünk ki az iskola nevelőteréből. Hozzánk tartozik a környezet is, onnan is kap a tanuló értékes hatásokat. Ezekre a hatásokra számítunk is, és számon tartjuk őket. Valamikor más volt a helyzet. Ha a tanuló a gimnázium kapuján kilépve az Iskola-utca felé fordult, düledező kunyhók és földbeejtett házak között vitt el az útja. Fölemelőt itt nem találhatott, legfeljebb szociális érzéke erősödött, ha ezt egyébként is keltegették benne. A gimnázium valóban sziget volt ebben a szegedi Tabánban, minden nevelőerő csak belőle magából sugárzott ki. Ma már a helyzet megváltozott, és az iskola a régi hegemóniából sokat átengedett a környezetnek, mely húsz évvel ezelőtt kezdett a régi büszke épület fölé nőni, mikor megindult a Fogadalmi templom környékének rendezése. A téglából és habarcsból épült reneszánsz palota hamis rusztikájával, omló párkányzatával és szertemálló domborműveivel bizony nem épült az örökkévalóságnak! Ma már ugyancsak meglátszik rajta az eltelt idő. Magas emeleteit is inkább tehernek, mint előnynek érezzük, és szeretnők, ha tágas termeinek és kápolnaszerű nagyablakos szobáinak kifűtésére kevesebb fa lenne elegendő. Homlokzatának büszke attikája sem dísz többé, hanem veszedelem, mert tavasszal megreked mögötte a hó, és az olvadó lé becsorgással fenyegeti szobáinkat. A nedvesség most már nem alulról, hanem fölülről pusztítja könyveinket. Bezzeg annál jobban feltűnik az új álomszerű környezet, az a mesebeli városrész, melyet egy püspök és egy miniszter ízlése, meg a város bőkezűsége varázsolt ide a szomszédságunkba. Ennek a megejtő környezetnek szépsége a fogékony ember lelke számára sohasem válik közömbössé, a nevelő kezében pedig kincs, még a mi korunkban is, mely mechanizál ugyan, de másfelől a középkorhoz hasonlóan nagy tömegeket tesz ismét művészi hatásokra fogékonnyá.