Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1940

26 meg kedélynek is, egész embernek is. A szerző itt is, másutt is szívesen idézi Goethe híres előírását: Viel geforscht und viel gegründet, nie geschlossen, oft geründet, Ältestes bewahrt mit Treue, freundlich aufgefasstes Neue

; heitern Sinn und reine Zwecke — nun man kommt wohl eine Strecke. Ebben a jellemzésben könnyű magára Schützre, a tudósra is ráismerni. 5. a) A Bölcselet további fejezeteiben egyre inkább szükségünk van a könyv elején kívánt lelki szemre. Nekünk újszerű tájakra értünk. Mintha egyszerre megváltozna körülöttünk a világ, mikor Schütz metafizikájába belelapozunk. Lehullanak az anyagi álarcok, és a dolgok elárulják legrejtettebb mivoltukat. Röntgenszeműekké válunk és az érzékiek mögé kerülünk. Különös létrendben vagyunk, mely nem tapasztalható, de létező valókat tartalmaz. Némely tudós nem is tud vele mit kezdeni. Inkább szaktudományának szűk talapzatára építi filozófiáját, és boncolókése, mikroszkópja vagy lombikja mellől hirdeti, hogy nincs metafizika. Mi, hívők jobb helyzetben vagyunk. Számunkra létezik metafizika ! Mi nem állunk éjben és homályban, mihelyt mechanikánkon és technikánkon túlra tekintünk. Engedjük meg, hogy „negyedik dimenzióba" lépünk, de van is hozzá érzékszervünk: a lelki szem, melyet egy szellemibb világ mélyebbtűzű fényei nem feszélyeznek. Gyakorlatunk is van már benne; hozzászoktunk. Hiszen metafizikáról nemcsak lelkünk sejtései beszélnek, de ez tüzesíti át költőink szavait és művészeink anyagát, formáit is. Ez ad értelmet vallásosságunknak és ez szenteli meg hazaszeretetünket. És bárcsak jobban áttüzesítené, átvilágítaná, átjárná ez a metafizikai fény egész emberi világunkat 1 Mert ahol ez az átjártság nem tetszik ki, ott bizony csakugyan nincs metafizika, de emberi mű sem, csak anyag: kő vagy festék vagy szó. Ezért annyi körülöttünk a néma vers, a halott műalkotás és üres gesztus: nem szólnak hozzánk, nem hozzák egy másik világ üzenetét. A természetből mintha biztosabban hallanók ennek a másik világnak szólítását. Nem kell a görög szigetek között hajóznunk, nem kell a Comói-tó ciprusos partján sétálnunk, vagy a Zugspitze szikláján megállnunk, hogy megérezzük a nagyobb valóságot. Elég a májusi mezőn járni, hogy azt mondhassuk: Te több vagy, mint amennyit testi szemmel látok belőled! Érzem tapintásaidat, de érzéklésem fátyolán, ezen a vastag rácson keresztül nem látom igazi mivoltodat. Ó mutasd meg arcodat! És ha hazatérünk, akkor sem kerülünk ki ennek a másik létrendnek vonzásából. Szobánk csendjében is megmozdul bennünk valami nyugtalan, a földdel és a világgal be nem érő vonzódás a végső okokhoz, melynél fogva nem nyugszik meg lelkünk az anyagszabta határoknál. Hányszor indulunk így el a végesből a végtelenbe, időből az örökkévalóságba, — és otthon érezzük magunkat. Mi már nem tartjuk a metafizika világát a tizenkilencedik századdal jégbefagyott szigetnek. Hiszen ebből a világból már csak egy ugrás az örök igazi hazába. S ennek a hazának a metafizika a pitvara.