Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1939

48 tölgy dús termését! A jövendő magyar élet szívdobbanása ott lüktetett és ott ver ezután is a szegedi önképzőköri ifjúság 100 éves tevékenységében, ahogyan azt a nagynevű alapító, Horváth Cyrill elgondolta. Az ő szelleme legyen a mindenkori utmutató, ki mindig csak a nemes eszmékért, nem dicsőségért küzdött. Nem babért, hanem bölcsességet keresett, melyet csak önmagában találhatott meg, folytonosan munkálkodva Isten, haza, a piarista-rend és az ifjúság javára. Élni és munkálkodni egyszerre szűnt meg 56 esztendővel ezelőtt. De nem szűnik meg élni és „üdvösen munkálni a késő nemzedéknél azok szivében, kik a tiszta eszmékért hőn lelkesülni tudnak". 100-ik évét a piarista gimnázium Horváth Cyrill Önképzőköre ily gondolatokkal zárja le! Ennek az ünnepi beszédnek nem a százesztendős fennállás méltatása a tulajdonképpeni célja, — bár száz esztendő, még egy olyan szerény kultúrlényező életében is, mint aminő egy középiskolai Önképzőkör, nem múlhatott el jelentős munka és megemlékezésre méltó érdem-szerzés nélkül. Fontosabb kötelességünk azonban e pillanatban, meghajtani a kegyelet, a hála zászlaját azok emléke előtt, akik egy tehetetlen korszakban, a nemzethalál közelségének fojtogató érzése alatt, úgyszólván az utolsó védelmi fronton, a tanulóifjúság szívében iparkodtak a magyar szellemiség haldoklását megállítni s ennek az Önképzőkörnek a megalapításával egy szerény, de soha el nem hagyott oltárt emeltek az akkor nagyon is elhagyatott, — itt a mi Alföldünkön különösen elhagyatott — magyar nemzeti Géniusznak. És kegyelettel kell megemlékeznünk mindazokról is, akik száz esztendőn át, nemzedékről-nemzedékre ezt az oltárt szolgálták, a szívük-lelkük első kedves virágait ezen az oltáron felajánlották és ezzel egy nagylelkűen elindított fontos mozgalomnak elevenséget, fennmaradást biztosítottak száz éven át. Fontos volt ez a vállalkozás, mert önkörében ez a szerény Önképzőkör jelentős tényező. A munkája még az iskola belső szellemi munkája ugyan, de már van benne valami, ami az egyszerű pedagógiai segédeszköz jelentőségén felül emeli. Ennek az önképzőköri munkának ugyanis, tulajdonképpeni jelentőséget nem a gyűléseken elszavalt költemények, az ambiciózusan megírt versek, novellák, bírálatok és „értekezések" adnak; még csak nem is az a kedves koszorú, amelyet a záróünnepségek jóakaratú közönségének elismerő, biztató tapsa fon a máris babért kereső fiatal, tiszta homlokokra. Az igazi jelentőség a tananyag, az iskola megelevenítéséIII. Dr. Muntyán István, a szegedi kir- ítélőtábla ny. elnökének beszéde az Önképzőkör centenáriumán rendezett ünnepélyen 1940 április 14-én.