Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1939

20 1877. okt. 7-én s kimondotta tételként társaihoz szólva: „Csak irodalmunk fejlődésének és gyarapodásának elősegítésében nyílik hozzánk méltó tér a működésre". Az ifj. elnök nagyszerű irányítása mellett szép tevékenységgel dolgozot a Kör egész éven át, s 24 közgyűlés, 3 nagy-, 11 bizottsági és 3 rendkívüli gyűlés mutatja komoly munkásságuk eredményét. Cserép József ifj. elnök jár elő szép példával, aki maga vezette többször végig az üléseket, nagyszerűen elnökölt s közben egymásután olvasta fel komoly tárgyú értekezéseit is. Mellette Várossy Gyula titkár saját költeményeit, humoreszkjeit, szépirodalmi dolgozatait adta elő mindig nagy sikerrel. Farkas Géza könyvtárnok „Az önképzésről", „A szavalásról", „Arany Toldi-járói" és ..Vörösmarty Cserhalmáról" tartott felolvasást. Mészáros Lajos (földbirtokos) a zenéről, Herczl Manó (a híres sebész) Wallensteinről jellemrajzot, Fischer Jakab Szigligetiről, Zuna Béla a bíra fejlődéséről, Pollák Izsó a meséről adtak elő. A szépprózában Várossy mellett kitűnt Kriszhaber Adolf (bpi ügyvéd). Sokszor szavalt Gyuritza Sándor (főorvos), Huszágh Nándor (zentai ügyvéd) és Herczl Manó. Az árvíz esztendejében, 1878—79-ben Mészáros Lajos lelt a Kör ifj. elnöke; mellette Kriszhaber Adolf titkár, (Herczl 10, Huszágh 5 szavazatot kapott), Zuna Béla főkönyvtárnok, Spitzer Vilmos (Herczl Manóval szemben) pénztárnok és Czimer Károly (író, leánylíceumi igazgató) látták el szorgalommal tisztségüket. 1879. március 2-án tartották utolsó önképzőköri ülésüket a tagok, hogy aztán 10 nap múlva szétszóródjanak a szélrózsa minden irányában. Kriszhaber Adolf titkár eleven tollával örökíti meg a szomorú napokat, melyek megelőzték a nagy árvizet, majd megkapóan ír a bekövetkezett veszedelemről. A jegyzőkönyvből egy részlet: „. . . 1879 március 4-én a főgymnasiumban az előadások felfüggesztettek. Azonban nem csüggedtünk mindjárt el, hanem reméltük, hogy városunk megmenekül annál is inkább, mert ismertük a nép erélyét, mely már két, sőt több ízben is megmenté azt" de aztán a Tisza pár nap múlva, zúgva, bőgve törte át a gátat . . ." „Március 12-én kondultak meg a vészharangok, melyek Szeged, az alföld díszének, a magyar nép büszkeségének romlását hirdették. Elborították a habok s ezrek vagyonát semmisítették meg. S ily végzetesen fejezte 03 körünk is működését, nem maradván fönn számunkra még azon remény sem, hogy az a közel jövőben újra meg fog-e alakulni, vagy egyáltalában lesznek-e másfél százados gymnasiumunkban utódaink, kik az apáinktól öröklött szép kincset, miután a végzet azt kezeinkből hirtelen kiütötte, megkeresik, felveszik s őrzik ? Nekünk e pillanatban csak azon öntudat maradt meg, hogy törekedtünk elődeinkhez méltókká lenni s kötelességeinket, a mint gyenge erőinkből tellett, teljesítettük ... Ne higyjék utódaink, hogy mi nem hagyunk számukra örök véget! Ott a zászló, melyre elődeink szent buzgalommal ráírták édes hazai nyelvünkben való kiművelődés és annak tovább fejlesztése czélját. A zászló a vihar alatt csak meghajolt, de el nem dőlt, legkevésbbé semmisült meg. Rajta! Sorakozzatok alája utódok s erősítsétek meg még jobban! Bontsátok ki annak minden redőjét s oly lelkesedéssel munkálkodjatok alatta, miket csak a tiszta, hazafiúi érzet hozhat létre ..." — Március