Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1939

14 versei sorakoznak Lung György, Dáni Ferenc, Tóth Endre, Somogyi István, Lovászi Péter hasonló alkotásai mellé. A 18-ik gyűlésen az elnök fölszólítja az önképzőkör tagjait, hogy a „Képzőművészeti egyesület" „felsegítésére" kibocsátott részvényeket minél nagyobb számban vásárolják, március végén pedig a ft. főelnök ösztönzésül és buzdításul „pályázatot hirdetett ezen tétel helyes kifejezésére nézve" : „Minden tanintézet csak addig felel meg czéljainak, míg benne a vallásosság és tudomány karöltve ápoltatik". „A leghelyesebb tárgyalás 1 drb. arany-, a második 2 drb. ezüsttallér, a harmadik 1 drb. ezüsttallérral jutalmaztatik meg". Három pályamű érkezett be és sorrendben első lett Fridvalszky Sándor, második Czelláth Bálint, a harmadik Schreier Győző, mindhárom a „kör bizalmából a „biráló bizottmány" tagjai". Zárógyűlését 1865 július 2-án tartotta az Önképző kör s ezen visszapillantást vet az elmúlt évre. A főjegyző örömmel jelenti, hogy „munkásság tekintetében éppen nem panaszkodhatunk; de, hogy a munkásság sikeres volt-e, vagy nem — eléggé mutatja a jegyzőkönyvbe vett művek száma". Ez pedig elég tekintélyesnek mondható. A „főelnök buzdítá a tagokat, hogy el ne hagyják veszni azt, mit elődeink halottaiból annyi vész és veszély közepett föltámasztottak — a nyelvet". Az önkényuralom utolsó éveiben mintha a magyar ifjúság is érezte volna az új hajnalhasadást s Telkes buzgóságával a hazai, a nemzeti nyelv minél erőteljesebb használatára és kiművelésére törekedett az eljövendő évekre előkészülve. Ilyen eszme fűtötte a piarista gimnázium felsőbb osztályú tanulóit is ebben az időben, mikor hazafias, magyar nevelőinek útmutatását követve fejtette ki nemzetemelő tevékenységét az Onképző-kör keretében, mely a nagy magyar télben picike tüzével táplálta a feltámadásba vetett hitet. A kiegyezés előtt két esztendővel, az 1865 ~66-iki iskolai évben magasra csapott a picike tűz okozta láng a „főgimnázium Önképzőkörében, mely Vörösmarty ismert sorával: »Van még lelke Árpád nemzetének" kezdte meg működését. A „Tisztelt Pályatársakéhoz intézett felhívás az egykorú jegyzőkönyv legszebb hangja: „Minden nemzet addig marad nemzet, míg saját nyelvén beszél, mert ha a nyelv elavult, kihalt, vele együtt eltűnt a nemzet is.. Ezt tovább fejtegetni fölösleges dolog, azért itt csak a nemzeti jólét és nyelv közötti szoros viszonyról szólok egy pár szót, — írja Tóth Endre VIII. o. t. főjegyző. — E kettő a legszorosabb összeköttetésben van egymással; ugyanis történetileg bebizonyított tény, miszerint, amint emelkedik a tudományok terén való előhaladás és vele együtt a nyelv műveltsége: úgy halad a nemzet bel jóléte, hatalma és tekintélye; a barbárságból való kiemelkedést a művelt nemzetek közé való feljuihatást szinte a nyelv kiművelése, s a tudomány előhaladása előzi meg, és csak azon nemzet művelt és tudományos napjainkban, mely a szükséges eszközt, — a nyelvet — már idejekorán kiművelte és könnyen kezelhetővé tette Szent és elmulaszthatatlan kötelessége tehát az ifjú nemzedéknek, kinek vállaira fognak egykor az ügyek nehezedni, a nemzeti nyelvben