Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1938

14 ország élén állottak. Ha egy-egy ilyen főember csak hatalmában és gazdagságában bízott, akkor egy ilyen bukás a boldogtalannak teljes tönkremenésével azonos, aminek nem egyszer öngyilkosság vagy egyéb nagy baj a külső jele. De hiszen — veted ellen — én nem úgy értelmezem a gazdagsághoz fűződő boldogságot, hogy én legyek a leggazdagabb. Igaz, hogy hallottam arról a most is élő maharadzsáról, aki hajcsár volt és úgy küzdötte föl magát az indiai trónusra, akárcsak egyiptomi József a rabszolgasorsból a királyi helytartóságig. Én — mondod talán — csak azt szeretném, hogy gazdag volnék, hogy így boldog lehessek. Nem is tudom a boldogságot máskép elképzelni, mint nagy gazdagsággal. Fiam, a te boldogság-fogalmad téves, ha az a gazdagságtól nem tud elvonatkozni. Lehet, hogy ideig-óráig boldogítana az a vagyon vagy az a hatalom, amelynek birtokosa volnál. De biztosra merném venni azt, hogy úgy járnál, mint az az amerikai ujságkrőzus, akiről azt olvastam, hogy akkora birtokot tudott vásárolni, hogy vendégei nem is egy-egy vendégszobában, hanem egy-egy villában szoktak megszállni ebben a mesés világban. Csakhogy itt is baj van ám. Az „asztalkám terülj meg!" és miegymás pazar kényelemnek itt is ára van. Nem lehet akármiről beszélniök. Legkevésbbé a halál őfelségéről. Szóval ez a nagyúr fél, mégpedig nagyon fél. Pedig akár fél, akár nem, a nagy kaszás épúgy rá fog találni, talán épen egy lucullusi lakoma alkalmával, mint ahogy rátalált és rátalál a sokat emlegetett „haláltánc" művészetben édesmindnyájunkra. Talán legszemléletesebben a „Jedermann" (Akárki) salzburgi előadásán láttam ezt, ahol a túlvilági útra meghívót kapott Jedermann kincseihez fordul, hogy azok segítsék ki a bajból. Nos, a kincsesládából egy aranyvalaki vágja nagygúnyosan a szemébe, hogy ő bizony csak e világon szolgálja a gazdáját. Es hozzá: nem is a sírig szolgálja minden esetben. Egy-kettőre elpártol tőle. Kissé csodálkozva fogod olvasni azt a megállapításomat, hogy a népbölcsesség, mely mondákban és mesékben nyilvánul meg, már a történeti tudat derengésekor észrevette, hogy a nagy gazdagság veszélyes. Ha a Nibelungenliedből csak néhány éneket is olvastál, bizonyára föltűnt az a fölfogás, hogy Siegfried kincsének mindenkori birtokosai életükkel fizetik meg ezt a birtoklást. De a kisember is úgy jár nem egyszer, mint Sík Sándor: „A boldog ember inge" c. mesejátékában a varga, akinek a családi bolgogságát egykettőre földúlja az aranyhoz tapadó átok. Gárdonyi Gézának „Ember" c. elbeszélése általános emberi vonatkozásai miatt annyira tanulságos, hogy rövid néhány szóval elmondom a tartalmát. Egy, a mezei munkáról hazatérő napszámos házaspárt utolér a zivatar. A hegyoldal mellé húzódva észrevesznek egy barlangot. Hát behúzódnak. Az ember leteszi a szerszámot a földre. Hallja ám, hogy beleütődik egy fémtárgyba. Megpiszkálja a talajt, hát látja, hogy ott sok értékes holmi van elásva. Előkészíti a zsákot és kezdi belegyömöszölni. Felesége eleinte bíztatja, hiszen a szerencsét üstökön kell ragadni, de később le akarja beszélni az urát, mikor az egyre több kincset erőltet bele a zsákba. Az emberen azonban már erőt vett a kapzsiság. Hiába mondja az asszony, hogy visszajöhet a többi holmiért, mára elég ennyi. Az ember azonban már csak a mammon sugallatára hallgat. Addig erőlködik, míg