Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1937

67 sosságot tette, mert tudta, hogy a csak az értelmet művelő tudás puszta külső csillogás, amely erős jellembeli megalapozottság nélkül az egyéni tökéletesedés és a társadalom javának szolgálása tekintetében is nagyon keveset jelent, sőt mindkettőre veszélyes, végzetes lehet. Az igazi nevelés az egész embernek harmonikus tökéletesítése azon az alapon, amelyet az isteni nevelő rakott le, amikor mondotta: „Nálam nélkül semmit sem tehettek". Ez a Krisztusra építő, Krisztocentrikus nevelő munka irányította a piarista iskolák több mint háromszázados múltját. Napjainkban, a világnézetek példátlan erőfeszítéssel folyó küzdelmében fokozottan érezzük, a vallásos nevelés szükségét. A ma és a jövő nemzedék intelligenciájára súlyos kemény feladatok várnak a világnézeti kérdések zűrzavarában, amelynek csak elsőrendűen kiművelt, vallási kérdésekben tisztán látó elmék és az elméletet a gyakorlati életben valósító, hitüket élő jellemek tudnak megfelelni. Elmélet és gyakorlat az élet igénye; ez a kettős feladat szabta meg a mi vallási nevelésünknek irányát is. A hangsúly ugyan a gyakorlaton, a hit elvei szerint való életen van. Lehetséges-e azonban a gyakorlat, elméleti megalapozottság nélkül? Gondolkodó és az okokat kutató intelligens ember — amikké ifjúságunkat nevelni akarjuk — hite, vallási élete nem lehet csak őseitől ráhagyományozott örökség, megszokásból, öntudatlanul végzett cselekedetek sorozata, hanem az értelemmel felfogott, helyeseknek és jóknak megismert elvek öntudatos valósításának kell lennie. Ezért kívántuk és kívánjuk növendékeinktől vallási kötelességeiknek, hitüknek, életkörülményeiknek megfelelő pontos ismeretét. Élni csak az tud, aki tudja, hogy mit és hogyan kell élnie. Ezeknek az elméleti ismereteknek elmélyítését, átélését célozták vallási gyakorlataink, amelyekhez a keretet megadta a piarista iskoláknak századoktól megszentelt hagyománya. A vasár- és ünnepnapi szentmisék, a tanulók fejlettségének megfelelően három csoportban adott vasárnapi exhortációk, az őszi és tavaszi hónapokban hallgatott mindennapi szentmisék, a Püspökkari Utasításokban előírt közös szentgyónások és szentáldozások nyújtották azt a keretet, amelyben ifjúságunk vallási élete kibontakozott. Ezeken kívül jóleső örömmel láttuk a vallásos érzületnek önkéntes megnyilatkozásait is. A téli reggeleken is nagyon sok diákunkat ott lehetett látni a templomban szentmisén, vagy legalább rövid szentséglátogatáson. Megállapíthatjuk, hogy ifjúságunk egyre jobban átérzi, hogy életének támasza, vívódásaiban, törekvéseiben legigazibb segítője az Oltáriszentségben közöttünk lakozó Ür Krisztus. Ennek a hitnek és tudatnak megnyilatkozása volt, hogy vasárnaponkint diákjaink, kicsinyek és nagyobbak egyaránt, szép számban, — átlag 60—70 — járultak a szentáldozáshoz, és hogy legnagyobb részük legalább havonkint járult a szentségekhez. A vallásos szellem megerősödéseként könyvelhetjük el azt a tényt is, hogy VIII. osztályt végzett növendékeink közül 4 készül szerzetesi, 5 pedig világi papi pályára. Az intenzívebb vallásos élet ápolásán dolgozott az intézeti Máriakongregáció. A november 28-án tartott Kalazancius-ünnepségünk Szent Alapítónk emlékének kultuszát szolgálta, valamint életének a hittanórákon való tanítása is, 5*