Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1936

20 szentelje, legalább annyira, hogy ne destruáljon. Ez lényegében azt jelenti, hogy az írónak nem szabad a l'art pour l'art elvét vallania, ami egyet jelent a szép szó bálványozásával, hanem el kell ismernie az erkölcsi törvényt és azt tiszteletben is kell tartania. Erről évtizedeken át folyt vita pro és contra. És természetesen most is beigazolódott a régi mondás: Roma deliberante Saguntum perit. A bel esprit és a morálista még most is vitatkozik, de a társadalomba széles e világon beivakodott a méreg, melyet felelőtlen írók (a Werner Sombart „Soldschreiber" — típusából való tollbérencek) úgy csöpögtettek papír útján a lelkekbe, mint a méregkeverők a cukrozott mérget a szervezetbe. A hires liberális elv : „laisser faire, laisser passer" boldogot — boldogtalant rászabadított a sajtószabadság címkéjével ellátva a társadalomra, amely az ópiumszívó rövidlátásával szívta magába a mérget. Ember legyen a talpán, akit az nem ver le a lábáról. Ma már meg lehet állapítani, hogy a kétezeréves Egyházon kivül jóformán senki sem tudta, hogy általános lelki bolsevizálás lesz ennek a vége. Az írástudóknak ma már nyilvánvaló lett az árulásuk. Elárulták a kereszténységet, nem egyszer a hazát is pénzért, tollúk árúba bocsátásával. Fáklyát adtak azoknak a rétegeknek is a kezébe a fölvilágosodás jelszava alatt, amelyekről előre lehetett látni, hogy piromániába fognak esni és nem világításra, hanem gyujtogatásra használják azt. Az írók egy része, sajnos, megfeledkezett útmutató hivatásáról és egyszerűen szélkakasa lett a közönség változó ízlésének és köpenyegforgató szeszélyének. Ma már mosolyog a kis diák is, ha Neri Szt. Fülöp abbeli tanácsáról hall, hogy olyan szerzőtől való könyvet olvasson, akinek a neve előtt a ,,s" (santo, sanclus, szent) praedicátum van. Elavultnak tartja Kölcsey nézetét is, hogy t. i. csak olyan könyvet olvasson, amelyiken az író zsenialitásának a bélyege is van. Pedig egy szigorú erkölcsi mérték alkalmazása parancsoló kötelességünk, mert különben az illető bomlás csíráit szívja a betűkből magába, és azon találja magát észrevenni, hogy Ebner-Eschenbach egyik mondása szerint olyan gyorsan, rohamosan süllyedhet, hogy azt hiszi, valósággal röpül lefelé. Először a napi sajtóról lesz szó. F. Coppée a sajtóról igy vélekedett: „Sajtó, hogy dicsérjem bűvös hatalmadat ? Bálványunk, istenünk, mint magasztaljalak ? Vallás és szabadság, alkotmány s törvények, Teáltalad halnak, teáltalad élnek. Fáraót nem érte oly csapás, aminőt te, A pokolt nyitva meg, árasztasz a Földre, Forrás vagy, melyet a bölcsek és jók áldanak, S fakadó ,vize vagy örök hazugságnak! Mint az Éden-kertben a Tudásnak fája, Tőled ered a jó s a rossznak tudása." Carlyle megfogalmazásában : „Ami a középkorban a pápa, a püspökök és a zsinat, ez ma egyszemélyben a sajtó." Nos, ez a hatalmasság nem állt mindig hivatása tetőpontján, legalább világnézetileg nem. Érdekes pl. míg Japánban egy nagy