Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1935

55 alakja mindenki lelki szemei előtt ott van, halk, csendes, szeretetet eláruló szava mindenkinek lelkében ott cseng, aki életében csak egyszer is látta és hallotta őt. Nehéz a feladatom azonban egy másik szempontból, hisz érzem,, hogy Bontó József egyéniségét élő szóval nem lehet érzékeltetni. Érzem, hogy szavaim szinte idegenül hangzanak, és lelkem mélyén más van, mint amit szavaim kifejeznek. Egy komplikált lelki alkatú egyéniséget könnyebb lenne analizálni. De Bontó József alakja nem ilyen volt. Egyszerű, nemes lelke senki előtt nem volt rejtély, és úgy láttatta azt mindenkivel, mint ahogy a virág kelyhébe belenézhetünk anélkül, hogy az elrejtené belső valóját. S ha mégis arra a nehéz feladatra vállalkozom, hogy erőtlen és dadogó szavakkal beszéljek egy paptanár emberről, teszem azt nem azért, hogy egy egyéniségről adjak éles és teljesen körvonalazott képet, hanem azért, mert végtelenül boldognak érzem magam, hogy a sok ezer és ezer ember közül én lehettem az, aki az ő mindnyájunk előtt szent alakjának felidézésévél, a róla való megemlékezéssel, megérinthetek hallgatóim lelkében oly húrokat, amelyek egy könnyekkel és szeretettel teli imába csendülnek fel. S midőn Bontó Józsefet, mint embert próbálom visszaidézni, eszembe jut egyik, már szinte utolsó találkozásunk. Még akkoriban fenn járt s a Dunára néző szobája ablakában lévő virágokat öntözte. S mikor a könnyektől homályosan látó szemeimmel néztem őt, megszokott csendes, fátyolos hangján így szólt hozzám : „Látod, ezek a virágok is olyanok, mint az emberek. Nem szeretik az egyedüllétet, ezért én mindig kettőt ültetek egy cserépbe, hadd beszélgessenek egymással." S ő maga is sokszor eltársalgott velük. Elbeszélgetett velük a szomolnoki erdőkről, a madárdaltól hangos felvidéki mezőkről, ahová szíve mindig visszavágyott és amelyről sohasem tudta elhinni, hogy nem része Magyarországnak. Szülőfalujáról mindig csak a legnagyobb szeretettel és elérzékenyüléssel tudott beszélni. Istenem, hányszor mondta el könnybelábbadt szemmel Podolinban töltött gyermekkorát, az ottani diákoskodását, majd, amikor Podolinból Kecskemétre ment, utazását a vonaton, egy kis batyuval a hóna alatt, a szeretetet, amellyel új otthonában, a piarista rendben fogadták, majd további élettörténetét, de mindezekben az elbeszélésekben mint valami folyton visszatérő refrén Podolin és Szomolnok volt. Ide vágyakozott mindig vissza, annak jó levegőjétől várta, hogy egészsége rendbe jöjjön. S az az ember, aki még a virágokat is féltette az egyedülléttől, mégis a magánynak embere volt. Csendesen befelé élő, aki naphosszakat el tudott tölteni virágjainak nyesegetésével és öntözgetésével, és éveket fordítani óraláncának javítgatására. De egyszerű szerzetesi szobája mégis ritkán volt vendég nélkül. Nem volt szinte olyan nap, hogy tisztelői közül valaki fel ne kereste volna. S ő számon tartotta összes ismerőseit, mindenkinek ügyes-bajos dolga iránt érdeklődött, de saját bajairól és nehézségeiről sohase beszélt. Mint ember a legtökéletesebbek közül való volt. Az, hogy embertársait szeresse, nem annyira isteni parancsnak a folyománya, mint belső szükséglet volt. Mindenkivel igyekezett jót tenni, mindenkin akart segíteni. Nemcsak rokonainak, hanem bármilyen hozzáfordulónak mindent szívesen megtett és képes volt hónapokon