Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1934

30 gondold oda az örök élet szempontjaiból vett érettségedet is!) Ez az érettség, mint a fenti idézetből láttad, szentséget is jelent; egy állandó és a szo legszárnyalóbb értelmében vett »magasbra vívó szenvedelmet.« Elmélkedjél XI. Pius pápának következő gondolatán: Szentnek lenni azonos a dúsgazdag keresztény élettel! Vagy az »Aranyszilánkok« szerzőjének, Sylvainnek a megállapításán: »Szent az, aki átengedte magát Istennek és felajánlotta az Ő szolgálatára akaratát, értelmét, szívét, tagjait, egész valóját.« Vagy a francia katolikus irodalom egyik büszkeségének, Léon Bloynak (aki világi ember), következő meglepő nyilatkozatán: „II ny' a qu'une tristesse, c'est de n' étre pas des saints.« No de nem azért mutatok rá ezekre a csúcsokra, hogy láttukra elcsüggedj, hanem ellenkezőleg, hogy fölajzd erődet, egész hegymászó, vagy h.x jobban tetszik: teljes szárnyaló képességedet! Azok, akik az örök hó csillogó magaslataira föl tudták magukat küzdeni, szintén gyalogjáró emberek, akár Te és én. Eleinte ők is csetlettek-botlottak a mindenki számára hozzáférhető talajon is, akárcsak mi, gyalogjáró, bukdácsoló, közönséges emberek. De az erős akarat, az újból meg újból való nekifeszülés, a mindenáron győzniakarás kicsiben azt jelentette nekik talán mindennap, amit Napoleon itáliai hadjárata nehézségeinek a láttára így fejezett ki: »El az Alpesekkel útamból.« Az erős akarat előbb, vagy utóbb diadalt arat a kisebb akadályokon mindenesetre, a nagyobbakon talán csak szerencsés körülmények támogatása mellett! De akarni mindenképpen kell, hogy győzni tudjunk a bennünk és a kívülünk rejlő akadályokon! És ezt Sz. Ágostonnak erős elhatározásával és rögtönös nekivágásával kell megtenned. »Nunc incipiam!« Dictum — factum! »Senki, aki kezét az ekére tévén, hátranéz, nem alkalmas az Isten országára.« (Luk. 9., 6.) Aki az eke mellől visszanéz, annak nincs ott a lelke, másfelé van a figyelme, másra irányul a vágya, azért nem is dolgozik kellő eréllyel és kedvvel, vagy pedig fáradt már és unja a dolgot. »... A félemberek félszegek s célt ne n érnek, azután állhatatlanok is. Folyton, egész eréllyel s kitartóan kell dolgoznunk, önmagunkon s a lelkeken. A folyam a csónakot rögtön elsodorja, mihelyt előre nem tör; nekem is minden percben hűnek, tehát kitartónak kell lennem. Ne nézzünk hátra, hogy mit és mennyit tettünk már eddig, hanem tegyünk, dolgozzunk egyre tovább. Amik mögöttem vannak, azokat elfelejtem — mondotta Sz. Pál — s amik! előttem vannak, azoknak nekifeszülök. S még azt sem nézem, hogy még sok a dolgom, hanem itt és most teszek, amit tehetek.. »Testvéreim, — mondotta Assisi Sz. Ferenc — kezdjük már egyszer szeretni az Istent!« Kezdjünk, kezdjünk, folytonosan! A kezdők pszichéje kedv, erő, megfeszülés; a kezdő nem az estét nézi, — azt a fáradt ember nézi, — hanem ég kezében a munka. Kicsiben, itt és most, anynyit, amennyit lehet tenni: ez a nagyság titka.« (Prohászka: Elmélkedések.) Minden nap tégy valamit, a Kréta-szigeteket építő kagylók türelmével, a piramisokat föltornyosító munkások kénytelen-kelletlen robotolásával, kitartásával, vagy pedig — ami hasonlíthatatlan nagyobb érdem és érték, — a nagy ország- és városalapítók céltudatos alkotási gyönyörével, de dolgozzál szüntelenül, mint a francia szobrász holta napjáig szobrán dolgozott, el ne hagyd a lelked nemesítésének, nevelésének életbevágó müvét! »Qui perseveraverit usque ad finem, hic