Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1934

tötte az alamizsnát, pénzt, kenyeret, eleséget. És amikor tele voít a zsák, akkor elindult és elment azokhoz a házakhoz, azokba a falvakba, azokba a messze félreeső kis tanyákba és mezei lakokba, ahol szegények és éhezők laktak és oszlottá a kenyeret a zsákból. És csodálkozunk-e, hogy a zsák nem akart kiürülni ? Olyan nagy emléket hagyott Szent Pompilius zsákja, hogy Campiban Sz. Pompilius ünnepén ma is egy zsákot függesztenek ki a piarista rendház elé, és az emberek mennek és hordják bele az alamizsnát, amit azután kiosztanak a szegényeknek. Mire tanít bennünket Sz. Pompilius zsákja? Arra tanít bennünket, hogy nem elég ma eszméket hirdetni, nem elég jelszavakat hangoztatni és jelszavakért szervezkedni, nem elég az egyéni szent élet sem, szeretetet kell adni, zsákot kell megnyitni, adni kell tudni. Nem elég apostolnak lenni, hanem a szeretet és irgalmasság apostolának kell lenni. Azelőtt, a boldogabb időkben is tudták ezt a jámbor lelkek; igaz keresztények mindig adakoztak; de valahogy úgy élt lelkükben az alamizsnálkodás, mint valami különös érdem. Aki adott, és kivált, aki gyakran adott és nem is keveset, úgy érezte, hogy valami nagy dolgot vitt véghez. Ma már tudjuk, hogy ez nem érdem, hanem kötelesség. Nem valami rendkívüli különös erény, hanem elemi parancs, elemi törvény teljesítése. Ma megértjük az Úr Jézust, aki az utolsó ítéletről szóló tanításában a szerint mondja, hogy ítélni fogja az embereket, hogy irgalmasak voltak-e vagy nem. „Jöjjetek atyám áldottai . . . mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok," stb. És: „Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre, mert éheztem és nem adtatok ennem, mert szomjaztam és nem adtatok innom.,, Sorban az irgalmasság testi cselekedetei! És több egy szó sem. Mintha azt mondaná az Úr Jézus, hogy aki irgalmas, az üdvözül, aki nem irgalmas, az elkárhozik. Fiúk, fel tudjátok fogni ennek a tanításnak a szörnyű erejét? Ez azt mondja, hogy ez a legelső: irgalmasság, vagyis szeretet, cselekvő szeretet: e nélkül nincs üdvözülés. Ma már tudjuk, hogy nem a miénk az, amit nekünk adott az Isten; azért adta, hogy „sáfárkodjunk vele" a Szentírás szavai szerint. Ma már tudjuk, hogy ez nem különösebb érdem, hanem a legelemibb kötelesség, amelytől örök üdvösségünk függ, de amelytől a földi világ sorsa is függ. Ma, jobban, mint valaha, arra éleződött ki minden külső válsága a világnak, hogy a gazdasági élet javai igazságtalanul vannak elosztva, és sokan, nagyon sokan, többen, mint amit a társadalom elbír, nyomorognak és szerencsétlen életet élnek. Fel kell kelnie az igazságérzetnek és fel kell kelnie a szeretet tüzének, a keresztény szeretetnek a lélekben: ezt sürgeti az Ur Jézus, erre ad példát Sz. Pompilius. Hiábavaló minden apostolkodás, minden szeretet-hirdetés, ha nem vagyunk testvérei testvéreinknek, nem vagyunk irgalmasok, nem él bennünk a szeretet. De azt gondolja erre valaki: a szegény emberek hogyan adakozzanak? Adakozzanak a gazdagok. A tapasztalat azt mutatja, hogy a szegény emberek jobban szoktak adakozni, mint a gazdagok. Mindenki, akinek valaha dolga volt szegényekkel és gyűjtéssel, tudja, hogy az adományok többsége nem a nagyon jómódúaktól, hanem az igen szegényektől került ki. Amikor Pesten először kezdték a Mindenki Karácsonyfájának gyönyörű intézményét