Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1934

11 Mit tesz Krisztussal uralkodni! . . . Nemcsak „messziről látni, szemlélni az Istenséget, hanem Vele egybeforrni, Őt élvezni az érdemeknek megfelelő fokban. Belehelni Istent, magábaszívni a Boldogságot magát, és Tőle megittasodni. Mit kívánhat az emberi szív, amit az égben meg nem kapna és pedig minden képzeletet felülmúló mértékben? Hatalmat? Tiszteletet? A Szentet maga az Isten tiszteli meg, ülteti trónra. — Gazdagságot? Minden a Szenté, ami csak az Istené, sőt maga az Isten is az övé. Szerelmet? A Szent mérhetetlen szerelemben olvad össze a végtelen Széppel, a végtelen Jóval. De még ha földi, emberi szempontokból vesszük is a dolgot! A szentek, az igazi nagyok és halhatatlanok. Ők élnek csak igazán! Voltak itt a földön híres hadvezérek, akik diadalkapuk alatt vonultak be. De most hol vannak? . , , Ki sír utánuk, ki szereti őket . . . Voltak tudósok. Emléküket csupán porlepte fóliánsok őrzik. Ha az ember Róma környékén sétál, szinte eltelik méla búval. Elmegy a Scipiók- Gracchusok slb. sírja mellett. Hol vannak ma már? ... Ki törődik velük? . . . Nem így a szentek! Oltáraik előtt ezrek, százezrek borulnak térdre, és liszteletük és szeretetük átöröklődik nemzedékről, nemzedékre. Ismerjük szeretjük őket, bízunk közbenjáró hatalmukban. Beszélgetünk velük, tanulunk tőlük, mert ők élnek. Hát még a népszerűségük! Ismeretük, tiszteletük kiemelkedik az idő s birodalmak szűk kereteiből. Hódítanak az egész világon. Valóban! Szentté lenni oly nagy dicsőség, oly nagy szerencse, hogy az embernek minden idejét, izmát, tetterejét ambícióját felvillanyozza, feszültségbe hozza, munkára készteti. Íme ez a nagy dicsőség, nagy szerencse, nagy boldogság érte a mi Pirrotti Pompiliusunkat, Kalazanci Sz. József alázatos fiát, a kitűnő piarista tanárt, a népapostolt, misszionáriust. Boldog halála után, mely, mint előre megjósolta, szép, csendes naplementekor, Kármelhegyi Boldogasszony ünnepének előestéjén, 1766 julius 15-én következett be, azonnal nagy tiszteletnek örvendett. Benyomul a nép a piaristák templomóba s darabokra faragja a gyóntatószéket, a szószéket, amelyből a Szent annyi kegyelmet s vigaszt árasztott a szívekbe. Titkon, éjszaka kellett eltemetni, nehogy a nagy tolongás emberéletbe kerüljön. „Vox populi, vox Dei!" Az egyház felismerte ebben a nagy bizalomban, népszerűségben Istennek szándékát, és Pirrotti Pompiliust 1890 január 26-án XIII. Leó pápa boldoggá avatta. Ezzel az Ő nyilvános tiszteletét bizonyos korlátozással megengedte. A végleges döntést az olyan óvatos Egyház még csak 40 év múlva hozta meg. Miután a Szent közbenjárására két gyógyulás történt, amelyet orvosok, szakemberek feltétlenül csodának minősítettek, végre 1934 március 19-én bekövetkezett a szenttéavatás, amelyet mi ezzel a háromnapos ájtatossággal most ünnepelünk. Engem is a régi piarista diákot az a kitüntetés ért, hogy Pirrotti Szent Pompiliust, a nagy piarista tanárt dicsőségének napján magasztalhatom. Midőn megtudtam azt, kezembe vettem az ő szép arcképét s hosszasan elnéztem. Meglepően szűzies arc, akár csak a gyermeké. Szemében a Szentek Isten után epedő mélabúja. De