Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1933

7 ról, amikor az iskolai munkában megfeszített idegzet pihenni akar és amikor azt pihentetni kell is, hogy a túlfeszített húr el ne pattanjon. A vakáció első hete ilyen dologtalansággal szokott eltelni, nemcsak azoknál a diákoknál, akik végre-valahára az iskola-városból újra a boldog családi körbe térhetnek vissza, hanem még azoknál is, akik télen-nyáron a puha családi fészekben élhetnek. Ezek is sutba dobják ilyenkor a könyvet és kikívánkoznak a megszokott környezetből az Isten szabad ege alá a szabad természet édes ölére, (például a cserkésztáborba, vagy gyalogtúrára), hogy gondtalanul élvezhessék a napsugarat, hallgathassák a madárdalt, bámulhassák a felhőt és átadhassák magukat a jólvégzett munka árán szerzett jóleső nyugalomnak. »Otium post negotium.« Ez az időtöltés egészséges, okos, sőt ajánlatos, gondmentes pihenő, amelyet változatossá tehet egy-egy látogatás a rokonoknál, az ismerősöknél, tisztelgés a plébánián, volt tanítódnál és a temetőben azoknál, akik az Egyház imádsága szerint nos praecesseruni cum signo fidei. Ezen az első héten a hazatért vidéki fiú a család középpontja: büszkesége apjának, ha meg van elégedve a tanulással, becézettje anyjának, aki a legjobb falatokat neki adja, hiszen annyi ideig el kellett lennie HÍ ő főztje nélkül, csodáltja és irigyeltje öccsének, aki már ilven erős szeretne lenni; rajongással néz föl rá a húga, aki védőjét véli benne «fölfedezni (sajnos, nem egyszer hamar csalódik benne), öreganyja talár? az egyetlen kritikus, aki ezeket az önérzetes szavakat, ezeket az erőteljes mozdulatokat, ezt a nagy hangot és kényes hajzatot nem a kezdődő férfiasodásnak, hanem a gyermekded lelkület eltűnésének a lapjára írja (amiben nem egyszer igaza is van). Ha egy fiút ez a családi tömjénezés az első napokban megszédít, akkor nagy lesz a baj a többi kilenc hét folyamán, amikor a prózai érintkezés formái szükségképen helyreállanak apai parancsok, testvéri súrlódások és nagymamai oktatások alakjában, amelyeket nem enyhít, hanem inkább fokoz az anyai kérdés-refrén: »Fiam, nem tértél-e rossz útra a nagy városban? Imádkozgatsz-e még? Kik a barátaid? Mit szoktál olvasni? Mire költöd el a sok pénzt?« Milyen jó, ha ilyenkor kész napirended van, amelynek sáncai közé vonulhatsz a hétköznapok bosszantó prózája és a benned fölkavart kedélyhullámok verése elől. Mikor úgy gondolod, hogy már idegen vagy a szülői házban (félig-meddig az is lettél ott az idegenben), mert itt nem értenek már meg. Azt, hogy jómagad sem érted egészen magadat, talán nem is mered gondolni, még kevésbbé bevallani. Értetlen világoddal itt állsz és fölfedező útra indulsz! Hova? Önmagadba? Hogyan? Merre? A jó ég tudja! Minden út Rómába, az önismeret és üdvös elhatározás céljához vezethet. Az elmélkedés, a tanulás a testi munka, a zene, a szórakozás útja is. Hogy melyik a legrövidebb út? Az egyiknek ez, a másiknak az. Lehet, hogy ifjúságod testi-lelki, szellemi energiái valósággal bozótot alkotva törnek elő lelked szűz-talajából, úgyhogy útvesztőnek érzed, amelyben szinte lehetetlen az eligazodás. Lehet, hogy egyirányú tehetségek és hajlamok buja bambuszként törnek fölfelé. Lehet az is, hogy a fölfelé való igyekvés érzéséből nem igen jut ki, ellenben úgy érzed, mintha lapos tájon kúszó indákként ágaznának el ifjúságod képességei, mint a gondozatlan S/;öllő venyigéje. Néha talán mindegyikből kapsz egy-egy időre ízelítőt. Egy-egy lelkesült pillanatodban úgy érzed, mintha a felhőket akarná elérni magasbra vívó szenvedelmed, míg a megpróbáltatás idején,