Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1933

21 ség küldöttével, félig már elesett — mondja egy francia közmondás. A szóbaállásból alkudozás, ebből megalkuvás és árulás következik. Nem egyszer még több is. Hogy mi minden? Talán jobb, ha hosszas magyarázás helyett Székesfehérvár ostromára utalok, mely félezreddel a Vatha-lázadás után történt. Valamelyik író feljegyezte, hogy amint a török ostromolta a várat, annak időközben protestánssá vált őrsége a templomok szobraira köteleket hurkolt és azokat lelógatta a várfalakon. Hányszor látjuk fájó szívvel, hogy egy-egy bukást igazán nem maga a bukás tesz tragikussá, hanem az a »csak azért is!« gondolkodás és eljárás, hogy az illető Tompa Mihály emberével tart, aki a jégverés után bottal nekiment a szőllejének és leverte még azt, amit az elemek nem pusztítottak el. Sok szomorú romot láttam világéletemben, a búcsújáró magyaroktól sűrűn látogatott Aachentől a IV. Bélának menedéket nyújtó Clissáig. De rám a legmélyebb benyomást a reanissance-építés gyöngyének, Heidelberg kastélyának a romjai tették. XIV. Lajos hadai alaposan rajta hagyták kezük és lábuk nyomát. De ennek a várnak ennél is jóval többet ártott az a robbanás, mely magában a várban, annak rosszúl őrzött és kellőképen nem védett energia-központjában, a puskaporos-toronyban következett be. A vár sorsát nem az ellenséges lövegek golyózápora, hanem a tűzbeborulás pecsételte meg. Vigyázni kell a tűzre, puskaporos-torony közelében százszoros éberséggel! K.I! Ne járj sohase úgy egy kísértéskor, hogy pillanatnyi érzékcsiklandozásért sokkal nagyobb, talán éppen pótolhatatlan értéket adj, mint ahogy III. Richárd egy szép történetért királyságot volt hajlandó odaadni. Sapere aude! A sport. „Orandum est, ut sit mens sana in corpore sano." (Juvenalis.) Kedves Ifjú! Délmagyarországi kisöcsém naplójában egy részletre bukkantam, mely valósággal fejbe vágott, sőt szíven ütött. A tragédiák — amint érthető is — mindig szívünkbe markolnak, különösen a szívünkhöz nőtt ifjúságéi. Mi, öregebbek érthetetlennek találjuk, hogy a sport-szeretet rajongássá, sőt őrületté tud fejlődni egy fiúban. Talán ez a szó sem fejezi ki híven azt a szomorú tényt, hogy néhány éve egy fiú öngyilkos lett, amiért falujának (ha jól emlékszem: Nagyszentmiklósnak) futballcsapata vereséget szenvedett. Ez már valósággal sport-imádat volt, európai kiadása annak az amerikai túlzásnak, amely már bajnokokról, sport-ladikról és sztárokról nevezi el az újszülötteket (keresztelésnek ez már nem is nevezhető!) és utolsó fillérjét a sporttelepre viszi, hogy egy-egy meccsben gyönyörködjék és rekedtre kiabálja magát, miközben a rugby, boksz, vagy más, testet-lelket durvító életveszélyes »játék« folyamán a versenyző a győzelem koszorúja helyett talán nem a fejére, hanem a fejfájára kap koszorút. Annyira sohase szabad mennie a rajongásnak, hogy egy fiú eldobja magától az életet, mert valakinek nem sikerült, ereje teljes megfeszítésével sem, győzelmet aratnia. Ti, fiuk, talán rövidlátó szemmel még menthetőnek is vélitek azt a bűnös és eléggé el nem ítélhető öngyilkosságot! Mi, öregebbek, nemcsak mentséget nem találunk rája, de még érthető magyarázatot sem. Még azt is nagy könnyelműségnek tekintjük, hogy egyik-