Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1932

4 keletkező művészet nem fejlődésszerű folytatása egy másiknak. Há mégis fejlődésről esik sző, az a kifejezési eszközökre vonatkozik: az építési, a szerkesztési technikára, az ábrázolási készségre, a látható világban megfigyelhető festői, vagv plasztikai sajátságokra, stb., stb., ami voltaképpen már tndomány. De vájjon a művészeti átélés intenzitása, vagy az érzelem mélysége nagyobb-e a mai művészetben, mint teszem a görögöknél, vagy a középkorban? Nem mondhatjnk. A művészet változik, átalakul, mert az ember a teremtett világ által adott lehetőségeket nem egyszerre, hanem egymásután éli át s a régi élmények természetüknél fogva nem képezik tartalmát az újnak. Ha tehát a művészet nem fejlődik, azt kérdezhetjük, milyen természetűek azok a források, azok a formáló erők, amelyek a művészetnek ezen alapjellegét adják. A művészet forrása az emberi érzelem és akarat, tartalma tehát az emberi érzelem tartalma és az a gondolát, amelyre a művészi akarat tevékenysége irányul. Az ember gondolkodási, érzelmi és akarati tevékenységét a legintenzívebben az exisztenciális célok mozgatják meg, viszont ezeket a kor világnézete tűzi ki s ennek szellemében alakul a kor társadalmi berendezkedése, tevékenysége s végeredményben érzelmi és gondolati megnyilvánulásai magukban hordozzák a kor világnézeti magvát. A világnézet tehát a gondolati tartalmon át a művészet tartalmi tényezőjévé — s utalva a művészeti tartalom és forma közötti racionális kapcsolatra — egyszersmind a művészi forma alakítóvá válik. Világos azonban, hogy a mód, amely szerint a gondolati tartalom átélése az alkotási munka folyamán végbemegy, már a lelki struktúra adottságaitól függ, ami faji, illetve egyént alapkarakterre vezethető vissza. így tehát a világnézet, mint müvészetformáló erő mellett helyet foglal a faji, illetve egyéni alapérzés is. Az érzelem és gondolati tartalom, amely átélés folytán művészeti tartalommá vált, anyagba formálódik, azaz felveszi a műalkotás formáját, hogy rajta keresztül kapcsolatot találjon a külvilággal. Ez a külvilág azonban még a műalkotás létrejötte előtt feltételeket szab az anyagnak (pl. környezet, méret stb.). Tehát az első kettő mellett figyelembe kell venni a harmadik formáló erőt, a szükséglet és miliő által megadott követelményekben. Igaz, hogy ez sok esetben már világnézeti alapon is levezethető, más esetekben azonban kívülálló tényezőt jelent. Ezen három művészetformáló erő munkáját kívánom igazolni az európai művészettörténet néhány mozzanatában. Ar. európai művészeti mozgalmak formai szempontból két pólus között látszanak hullámzani: a pozitivizmus és szubjektivizmus között. Ezek jegyei föllelhetők valamennyi kor művészetében, de a hangsúly hol az egyiken, hol a másikon van. Azt vizsgáljuk tehát, hogy a formáló tényezők miként működnek közre abban, hogy egy kor, vagy nép művészete ezt, vagy amazt a jelleget viseli magán. Kezdjük ezt a görög művészeten, amely az európai művészet elindulását jelenti. Erre igen alkalmas mindjárt a szobrászat. A görög szobrászat tárgykörét a vallás, a mithológiai és a görög élet különböző mozzanatai adják. Ez a tárgykör azonban nem a kínálkozó témák sokasága, amelyben a görög szobrász ihletése szerint válogathat, hanem szükséglet, amelyet a közösség (az állam, majd a polgárság) támaszt a művészettel szemben. A görög lélek a saját maga (szellemi alkotásait, a maga alkotta világot akarja a művészetben megteste-