Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1932
19 szuverenitásban nyilatkozik meg, amellyel átéléseit a közösséggel való szellemi kapcsolatának figyelembe vétele nélkül fejezi ki. Ez a l'art pour l'art elve. Itt azonban még a természetszemlélet tárgyilagos, csak az átélés szubjektív. A további lépés az, hogy egyéniség progranunszerü kultusza érdekében az utolsó dogmát, a természetnek, az egyéni »temperamentumon« át való szemléletét is tagadásba veszi. Ezzel az egyén eljut a legnagyobb művészi szabadsághoz, amely szerint szabadon formálhatja a külső világot, vagy teremthet magának újat, amilyennek azt élményei, tapasztalatai vagy lelki hajlamai számára kialakítják. Ezt a világot azonban ismét nem ábrázolhatja, hanem csak kifejezheti. Vagyis a huszadik század expresszionizmusa nem egyéb, mint az egyéni világnézetnek egyéni formákkal való kifejezése. Ezen világszemlélet kialakításával azonban az egyén le is tér a materializmus útjáról. Megismétlődik tehát a renaissance idején látott jelenség. A XIX. sz. materialista világnézete sem idézett fel nagy lelki megmozdulásokat, s így természetszemléletének megfelelően a művészetben az ábrázolási problémákat veti fel; viszont a XX. sz.-ban, midőn a materializmustól való elfordulás jelei mutatkoznak, a művészet expressionizmusba fordul s az egyénen keresztül az impresszionista pozitivizmus szubjektivizmussá válik, amely a középkor és a barokk művészetével tart rokonságot. Érthető, hogy a naturalizmus és impresszionizmus monumentális művészeti formákat sem a szobrászatban, sem a festészetben nem hozott, mert a monumentális a naturális fölött áll és mint ilyen, bizonyos értelemben absztraháló művészet, tehát a materialista művészet jellegével össze nem férő. De a korszelleméből sem következhetett a monumentális érzés s amennyiben mégis reprezentatív okokból, tehát sohasem mélyebbről jövő szükségletek alapján, elkészült egy-egy falfestménye, vagy monumentális szobrászati alkotás, az mindig a régi művészetek formanyelvét vette kölcsön. Ezért nem is hatnak meggyőzően, s híján vannak a szuggesztív erőnek. Ez természetes is, mert a XIX. sz. embere, akinek egész életberendezkedése, szokásai, erkölcsei, és egész mentalitása a század szelleméből fakad, nem tudhatja egy más kor világnézetéből származó művészet tartalmát és formáját oly aktíven utánérezni. A naturalizmus és impresszionizmus az egyházművészetnek sem tudott nyújtani semmit, mert épp az egyházzal ellentétes világnézeti alapon állt. Történtek ugyan kísérletek egyházi témákkal (Fr. v. Uhde, Gebhardt), de itt is a művészeti tartalom és forma egy a naturalizmuséval és minden problémájuk a naturalisztikus szemléleten alapul, s hiányzik belőlük a természetfeletti momentum. Ennek a művészetnek pozitivista, illetve analizáló szelleme új értékeket hozott; új meglátásokat, új ábrázolási eszközöket, amelyek nélkül az expresszionizmus nem indulhatott volna el. Az egyéniség korlátlan érvényesülése, mely az expresszionizmus létalapja, lehetővé teszi ezen eszközök kötöttség nélküli használatát és így az ábrázoló művészetek kifejezési lehetőségei kiszélesednek. Kifejezésre jutnak a külvilág keltette reflexiók, az egyéni ví j zió'c. Ez a művészet karöltve halad az építészettel, hogy a monumentális művészet formanyelvét kialakíthassa. A mai építészet problémája nemcsak a külső és belső térképzés, de a tér hangulatának megalkotása is. A tér- és hangulatképzés igen sikerült megoldásait találjuk máris a modern építészet egyes alkotásaiban. Ha különböző korok műalkotásait vetjük egybe, felületes vizsgáló2*
