Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1922

V

II

I

. Petőfi múzsája.* Aki be akar lépni abba a csodás világba, ami Petőfi költészete, annak előbb le kell rombolnia magában egy képet, amelyet valami történelmi romantika ültetett a lelkekbe. Meg kell szabadulnia egy szobortól, amely ott áll a pesti Dunaparton, a szónokló néptribúntól, aki lángcsóvás szavakat dobál a körülötte összegyűlt embersokaságba. Ez nem Petőfi, ez csak egy darab-Petőfi, a márciusi lázak Petőfije. És föl kell nyitni a könyvét és hallgatni a szavát: akkor kinyílik előttünk ez a magában álló, nagyszerű élet s eljön hozzánk kihajtott Byron-gallérjában, tépett ruháján a vándorévek országútjának a pora, merengő vékony arcán a kegyetlen debreceni tél szenvedései, szemében rózsás álmok és véres víziók: az „Egy gondolat bánt engemet" kísérteties lobogása, s homlokán a látnokok égi fényessége: Petőfi, a költő. Mert a „votum Petőfianum" óta alakja annyira összeforrt a magyar szabadságharccal, hogy külföldön is, itthon is a harcok harsány trombitáit hallják nevének említésekor. Heine Világos után német mellényét szűknek érzi, tenger zúg alatta, s trombiták harsogása üdvözli. A Petőfi-kultusz is mintha azt mutatná, hogy a szabadsághős mögött kezd elhomályosulni a költő. Neve lobogó lett, s örömmel lengeti mindenféle politika, amely a kövér magyar ugaron terem. Most egy század távolságában olyan különösen csengenek felénk a költő szavai, aki a dicsőségtől búcsúzik: „Eredj Isten hírével . . . Csak lantomat ne vidd el, oh, ezt nem adom, mert össze van nőve lelkemmel; ha ezt elvinnéd, lelkemet is vele tépnéd. Énekelni fogok síromig, de nem a te számodra, mint eddig, hanem a magam kedvéért, mint a csalogány a lombok alatt s az égi háború az ég és föld között; kibocsátom lelkemből a pillangókat és sasokat és nem gondolok vele, lesznek-e nézőim, vagy sem?" — Mikor így beszél, az önmagával s a dicsőséggel való nagy leszámolás rezignáltságában, akkor a múzsa szól Petőfiből, lelkének lelke, aki élni és énekelni akar, mert a dal neki életfunkció, mint a lélegzés: Önmagától száll a dal szívünkből, Ha bú vagy kedv érintette meg, Száll a dal, mint szállnak a szélben A letépett rózsalevelek. S ha Arany János „túlérző fájvirág"-lelkének a költészet narkotikum, * Felolvasás a szegedi Dugonics-Társaság Petőfi-ünnepén 1922 december 30-án.