Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1922

10 szeretet eszméjén át a világszabadság legtávolabbi gondolatáig. Pályája legelső pillanatától fogva egy hatalmas lendület ragadja, szinte megszállottnak érzi magát, prófétai ihlettel hiszi, hogy ő az istenség szent levele, melyet a gyarló emberekhez küldött, hogy örök igazságait saját kezével írottan hirdesse nekik. A költőket lángoszlopoknak rendelte Isten, hogy a népet Kánaán felé vezessék; megállni nem lehet, csak: Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden kis ház ablakán, Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán. Ebben a l'art pour l'art-ellenes költői világszemléletben az európai korszellem dobban meg, s Victor Hugó költői hitvallásán túl megtaláljuk benne a nép feltörekvő fiát, ki verseit, mint „rongyos vitézeket" az eszmebarrikádokra küldi, de minden érzése, a gyakran legforradalmibb kozmopolitizmusba torzított világsz;abadság-rajongás is, a legtisztább forrásból buzog : a hazaszeretetből. Petőfi hazafisága a nemzeti mult, a magyar föld s a nép szeretetéből folyik össze s végül beleömlik a szabadságszerelem nagy tengerébe. S a politikumból nála nagy megújulás zsendül a magyar költészetben ; a nép ajkéra akarja hullatni keblének mennyei mannáit. A költészet anyaszentegyházában, ahová eddig csak kifésülten, cifra ruhában lehetett belépni, megjelenik a mezítlábas nép. Párducos Árpád után jön a János vitéz, a kacagányos hősök helyet engednek a föld egyszerű embereinek. Ki gondolt előtte a juhász legény nagy bánatára ? A szerelmes kis béresre, aki a kertek alján háromöles ostorával nagyokat kongatva hajija kolompos ökreit s menetközben elfütyörészi, amit érez és kimondani nem tud? A betyár Zöld Marcira, akinek hollók károgják halottas énekét ? A páváskodó Panyó Pannára, a csárdák e virágszálára? Ki gondolt az Aliöld szépségeire? Petőfi szereti a pusztát, mint beduin a sivatagot, múzsája fölszedi szépségeit, a Kis Kúnság egész élete megelevenül s Petőfi lírája halhatatlanná varázsolja a vasút-előtli Alföld minden romantikáját. Mint egy pantheista, eggyé olvad a természettel s ez „tündérregéket suttog neki, amelytől lelke mámoros álomban meghúzza a képzelet harangját s leharangozza az égből az angyalokat szívének kápolnájába." Fantáziája is az Alföld leánya s minden verse fölé feltündökölteti a képek és hasonlatok délibábjait, melyek oly egyéni, Petőfies, magyar színt adnak legobjektívebb leírásainak is. A politikumot elkorhasztja az idő sebes árja, de a művészi értékek el nem hervadnak, mig lesz ember, aki a szépség illúzióival szereti fényesebbé tenni életét. Petőfi művészetét a nép szeretetébe egyetemesedő egyéni boldogság-