Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1922

7 unott szemekkel elmenni semmi mellett s dalba önti, hogy koplal, hogy az atyja szegény korcsmáros, hogy a kaszárnya udvarát söpörte katona korában, költészetté szépíti legszubjektívebb, sőt legprózaibb élményeit, mert érzékeny és impresszionista lelkében állandóan forrnak az érzelmek s fel-felcsapnak a szenvedélyességig. Szinte elég érzelmeiben : Petőfi érzelem-zseni. S ez az érzelmi zsenialitás egy nagyon egyszerű lelki elemre vezethető vissza: Petőfi érzelmi életének, mint a népköltészetnek is, a forrása; a boldogságvágy. A Bolond Istókban némileg önmagát rajzolja a költő. 1847"ben írta, élete legnyugalmasabb idejében, mikor a révbe-jutott ember egy bölcs szemlélődésével tekinthet vissza múltjának viharzásaira. Petőfi itt elbeszél, de amit mond, magáról mondja s a legbensőségesebb líra a kísérőzene: Petőfi önmagát tárja ki a Bolond Istókban is, az agg emberben is. Istókban a könnyelműség szárnyait veszi magára, szemébe kacag a legzuhogóbb zápornak, s jókedvétől szivárványos lesz az ég. Nincs országa, nincs hazája, de minél jobban sujkolja a sors, annál nagyobb az öröme, minél rútabb a jelene, annál szebb lesz a jövője. Az eső leáztathat róla minden ruhát, de egyet nem áztathat le; a filozófiát : Míg az ember boldog nem volt, Addig meg nem halhat. A bohémPetőfi ez, aki a bordalokat írta. Fölvetik a kérdést: nagyivó volt-e, aki bordalokba kurjongatta bele mámorát, vagy természeténél fogva bornemissza, aki őszinteségének rovására irodalmi divatnak hódol? Csak Bolond Istók kedélyvilágába kell nézni s eltűnnek a mesterséges ellentmondások. A bordalokban az örömvágy tombolja ki magát; Petőfi örülni tanul, de arcén meg-megrándul egy keserű vonás. Ez árulja el, hogy legvidámabb dalai vágyból és könnyből születtek. „A sors furcsa táncot járt" vele, de egészséges természete lerázza magáról a kínos terhet, mert az élet szép s neki boldognak kell lennie- Petőfi lelke mámoros a sok szenvedéslől s azért e dalokban : A múltnak fekete Emlékezete — mint Deianira-köntös — rajta van Letéphetetlenül, minduntalan.. A boldogságvágy szuggerálja neki a mámort: kedve óriás, ha magja volna s elvetné a hó felett, a telet rózsaerdő koszorúzná, ha szívét az égre dobná, világílana-a nap helyett. Csoda-e, ha Anakreoni-kupát ragad, a Csokonai óta kedvelt műformát? E kupában azonban a legszentebb bor van : múltjának s a hazának szenvedései, s ha iszik belőle, mámoros lesz a boldogságvágytól. A Bolond Istókban a bordalok Petőfije lép elénk, a ház mogorva gazdájában a Felhők tépetllelkű, önmagát sötét világgyűlöletbe vető Petőfi panaszkodik, aki kiábrándult emberekből, barátokból, szerelemből: az egész életből. S nem lenne Petőfi, ha itt is túlzásokba nem ragadná magát: szeretné itt hagyni e fényes világot s rengetegbe menni; egy fergeteget vár, mely meghasítja az eget s e hasadékon a földgolyót behajítja