Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1920

7 nem anyagiakért, hanem a természetfölöttiből élő idealizmusból s a magyarság tüzes szeretetéből. És Szeged ebben is vezetett. Van egy szobor Szegeden, egy nagylelkű és ízes-beszédü magyar pap mása, mely beszédes szimbólumként emelkedik a város közepén: Dugonics András, a magyar nyelv e szent fanatikusa, aki itt élt, itt tanult, itt tanított, innen nőtt bele a magyar halhatatlanságba. Ez a szobor néma ajakkal szól bele a mi ünneplésünkbe s hirdeti, hogy Szeged magyarságát és műveltségét a Dugonicsok, Csapiárok, Révaik, Horváth Cyrillek, Benyák Bernátok jelzik; s azok, akik nem jutottak a történelembe vagy az irodalomba, a homályban élő, a névtelen halottak, az igénytelenség és a szerény visszahúzódás hősei, egyszerű szerzetesek: a többi kegyes atyák. Mikor idejöttek, mint lelkészeknek dalmát—német—szerb nyelven kellett prédikálniok, s megtörtént, hogy a magyar beszédet hallgatóság hiányában nem lehetett elmondani. Ebből a kevertnyelvü és érzésíi városból forrott ki a színmagyar Szeged, ahol utána fordulnak az idegen szónak. Hosszú évek lelkes és zajtalan munkája volt ez; elölről kezdeni, elemi iskolákban bajlódni, sohasem pihenni, türelmet nem veszteni, a líceumokon át kifelé hatni a társadalomra, sőt a határon túl, messze vidékre. Most, hogy a hálaadás e forró perceiben feltámasztjuk őket, könnyezve hódol feléjük a Bánát, a Bácska, az egész délvidék, legfeketébb magyar gyászunk e töviskoszorús vértanúi. A magyar gondolat innen sietett feléjük, innen vitték le a magyar kultúrát, ide jöttek, a kegyes iskolába magyar szóért és magyar szívért, s ma is a drótsövények és blokádok gyilkos igazságtalanságain keresztül a közös mult vérrokonsága és a közös kultúra lelki egysége a mi legösszetartóbb erőnk, a mi legvígasztalóbb reménységünk. Ha délre tekintünk, elborul s mintha zúgni kezdene ez a kétszáz éves mult, rejtelmesen, haragosan és vérforralóan. A szegedi piarista iskola meg nem öregedhetik; élnie kell, mert egy halálrasebzett nemzet élni akar. A mult az ősöké volt; szép és nagy volt. A kalazanciusi világosság világított benne. Most új századok hajnala köszönt reánk. Mi pedig, Kalazancius késő unokái, akiket Isten minden érdemünk nélkül hívott a paedagogia Christiana munkájába, megilletődötten és félelemmel állunk a titokzatos jövő kapujában. Vállunkon egy kétszázesztendős mult: az áhítatos és diadalmas kötelességteljesítés szent öröksége. Vájjon elbírjuk- e ? Vájjon méltók leszünk-e a szegedi honfoglaló nagy piaristákhoz ? — Előttünk egy romokban heverő ország, egy leroskadt-lelkű, önbizalma-vesztett, önmagával meghasonlott nemzet. Az a Szeged, amely hívta és fogadta az első kegyes atyákat, szegény, kifosztott, műveletlen, elvadult erkölcsű város volt, s lett belőle — Kalazancius fiai áldozatos munkájának hozzájárulásával — a mai Szeged. Vájjon lesz-e erőnk a nagy erkölcsi Mohács után a lelkek restaurálására? Vájjon lesz-e erőnk az ezeréves Magyarország felépítésére az ifjúság lelkében ? A bizonytalanság e nyomasztó hangulatában, mint szent Atyánk, mi is az Égre tekintünk, innen kérjük az erőtöbbletet, az isteni erőt a kalazanciusi munkára. Rómában, a szent Pantaleon kápolnában, melyet Kalazanti Szent József dolgozó szobájából alakítottak át, őrzik az ő ereklyéit. Itt van az ő romlatlan