Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1920

21 az alábbi, különösen volt hálás tanítványai részéről a szeretetnek és ragaszkodásnak többszöri élénk megnyilatkozásával megszakított beszédében: „Kegyelmes Uram ! Mélyen Tisztelt Vendégek ! Kedves Tanítványaim ! Kétszáz éves piarista multunknak beszédes tanúi azok az elhagyott telkek ott, ahol elődeink egykor megkezdték működésüket, az egyes romok, a régi csonka templom, amely a mi vallás-erkölcsi nevelésünknek legmelegebb forrása volt mindenkor, annyi örömnek és bánatnak tanúja 200 éven keresztül. Mindjárt a szomszédban az elhagyott régi épület alig egy pár tantermével már az egykori magyar művelődésnek és a magyarság terjesztésének ősi fészke. A harmadik momentum az újabban emelkedett, úgyszólván az ősi romok helyén Szeged város fogadalmi temploma, amely a háború rokkantja gyanánt áll ott derékon kettétörve. Midőn tegnap este elszemlélődtem ezen telkek felett, kétségbeejtő érzelmek töltötték el lelkemet. Mikor áttekintettem a szép Tiszán, eszembe jutottak tanítványaimnak százai, talán ezrei, akik e pillanatban el vannak zárva, mintegy azt hirdette a templom romjaival agyamban, hogy talán hiábavaló is volt minden törekvésünk, mert hiszen az utóbbi évek elsöpörtek mindent. A csonka templom ősi tornyában Ave Máriára kondult a harang és amint feltekintettem az égre, csillagokat láttam ott. Ebből a csillagból egy sugár áthatolt lelkembe, új reménnyel töltötte meg azt. Beláttam, hogy nincs még elveszve minden; a mi munkánk nem veszett kárba. Mintegy intő jel volt arra, hogy kezdjük ott, ahol egykor őseink kezdették és folytassuk mindazt, amit akkor alkottak és akkor munkánk ujra-ujra a kultúra munkájává válik, a hazafiúi érzelem terjesztésének munkájává messze földön. Ezek az érzelmek felemelően hatottak reám. Meggyőződtem arról, hogy a mi missziónk kétszeresen fontos, mert egy tisztán gondolkozó, igazán mélyen érző, erkölcsi alapon nyugvó nemzedéket kell nevelnünk az utókor számára, egy erős akaratú nemzedéket, amely minden körülmények között meg fogja állani helyét. Kétszáz éves multunk hosszúnak látszó idejéből közel negyed századon át munkása voltam annak a háznak, amely ezeket a szerény eredményeket felmutatta. Midőn erre gondoltam, arra kértem a Mindenhatót, hogy engedje megérnem azt, hogy uj Simeonként láthassam újra idetódulni a nemzetet, a Délvidéknek minden sarkából, a Bánátból, Bácskából, ezen helyek minden nemzetiségéből, úgy, mint láttam akkor, mikor itt megkezdettem működésemet. Ha a Jó Isten megengedi ezt a kegyelmet érni, akkor én is nyugodtan költözöm el; ha nem, akkor halóporomban is meg fogom érezni, ha jönnek — csak jöjjenek. Ez a tudat új erőt adott lelkemnek, de még felemelőbb volt arra nézve, hogy nem szabad csüggedni, hogy ma már kétszeres feladat vár ránk, még felemelőbb feladat, a mai ünnep, melynek különös fényt ad az, hogy a magas kormány kiküldött képviselőjét üdvözölhetjük a kultuszminiszter úr személyé-