Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1920

17 bítendem, ha elárulandom, hogy nem mindenestől az ő elmeszüleménye, hanem az idegenből általvett komédiát talpig megmásolva úgy helyezte által magyar játékszínre, édes hazája nagyobb dicsőségére, a nézők kedvüknek legeltetésére, hogy éppen eredeti komédiának tessen. Ágyúsi főstrázsamester uram kemény szavait hallom, nyilván megfogyatkozott már türelme a hosszú előbeszédért, tán meg is akar atakérozni, de én magamat a rám figyelmező becses nézők védszárnyai alá helyezem. A komédiát elejétől végig nemsokára látandjátok, mindazonáltal röviden elmondom a sommáját: Tárházi jószágára hárman áhétoznak: Polgári, falusi ember, Deáki Liberálium Artium Magister tudós és Ágyúsi főstrázsamester. Ágyúsi és Deáki többek — különösen Sehonnai — fondorkodásaik után igen nagy szégyenben felsülnek. Tárházi ugyanis nevenapjára Ágyúsi részéről üdvözlő versek helyett szitkozódó, gyalázkodó versezeteket kap — cselből; Deáki pediglen Tárházi szolgájának, érette tett szolgálataiért 100 arany helyett cserepeket küld — gonosz csere után. így maradand grátiában Polgári, aki az öszvebékélt másik két uraság bősz támadása ellen Tárházit megoltalmazza. Különös szívbéli örömmel értekezném továbbra is e tisztes úri Gyülekezettel, de helyt és időt kelletik adnom a játéknak. Elárulom, hogy ideirányitásomkor félelem szállta meg szívemet, hanem körül jártatván tekintetemet jólesett legeltetnem szemeimet a kegyes Nézőkön, látván nyájas orcáikat, szelíden simogató nyájas tekintetük bátorságra gerjeszte. De im, Sehonnai és Polgári lépteit hallom; ismételten kommendálom a jádzó személyeket a játékszínbe gyűlt érdemes szemlélők kegyeibe, legyetek erányukban ugyanazon nyájassággal, valamint erányomban. A játék kezdetét veszi, szép lesz, üljetek, csendesen legyetek és kegyes füleitekkel igen figyelmezzetek! Ezzel az előadás megkezdődölt és simán, minden fennakadás nélkül fejeződött be. Ha a színházi előadás sikerének mérő foka a nézők feszült figyelme és lelkes elismerése, úgy örömmel állapithatjuk meg, hogy a siker páratlan volt. A zsúfolt nézőtér az előrehaladott idő dacára is mozdulatlanul, oszlatlan figyelemmel hallgatta a bájos naívsággal szerkesztett, itt-ott pompás derültséget keltő jeleneteket, élvezte Dugonics tősgyökeres, zamatos magyarságú nyelvét, csodálta az ifjak otthonosságát a színpadon. Őszinte, lelkes és újra meg újra kitörő tapssal jutalmazta meg fiaink határozottan rutinos játékát és ünnepelte Oibán János piarista tanárt és Szilágyi Aladár színművészt, aki az ifjakat betanította és az előadás sikerét mint rendező biztosította. Maga a művész azt állítja, hogy ez volt művészi pályájának legkedvesebb napja; mi hozzátesszük: sok-sok fáradozásának legszebb jutalma az a rajongó szeretet, amellyel ifjú tanítványai csüggenek rajta. A tüntető és lelkes taps még zúgott, amikor a függöny elé lépett korhű diszmagyarban Schmidt Miklós II. AJ osztályú tanuló, hogy elmondja Orbán János piarista tanár Epilógusát a látott víg szabású játékhoz: „Kegyesen tapsoló Nézők, Sehonnai hangos tapsaitoktól immár megvigasztaltatott. 2