Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1916

(Tlozikultusz és iskola. Ez a néhány sor írás abban a reményben indul el, hogy megtaálja az útat azokhoz, akik a gyermek sorsának intézői. Aki írta, nem tett egyebet, mint megfordult egy párszor a moziban, megfigyeléseket tett ott és az iskolában, elolvasott egy-két könyvet, hogy összehasonlításokkal egyengesse és támogassa egyéni nézeteit. Ezeknek eredményével áll most elő, mely saját és mások gondolataiból alakult össze. Gyermekekről beszél, mert elsősorban ezeket érinti a kérdés, bár a nagyok is sok tekintetben érdekelve vannak. Talán sötét színekkel fest ott, ahol magasztalást vagy legalább óvatos tartózkodást lehetne várni, de ki csodálkozik azon, ha az aggódás tusba márttatta tollát ? Ha egy család boldog nyugalmát azzal zavarná fel egy jóakaró ismeretlen, hogy a család szemefénye halálos veszélyben van, barátjánál égő házban szorult s még mindig nem sikerült kihozni a lángok köziil, senki sem vizsgálná a vészhírnök rémülettől eltorzult arcát és töredezett előadását, hanem mindenki a mentésre gondolna. Ilyen vészhír hirdetője e kis tanulmány is. Ezért senki sem fogja aggodalmait visszautasítani, sőt talán mentséget is talál irója számára, amiért ilyen apróságokon bíbelődik, mikor népek vérzenek, trónok meginognak s a világ egy nagy temető. Ennyit pro domo. S most mindjárt azzal kezdem, hogy tulajdonképpen mozikulturát kellett volna írnom, mert erről beszélnek azok, akik a modern technika fejlettségétől elbűvölve a moziban egy új, ígérkező s már részben beteljesült világ csodáját köszöntik

1 vagy, akik az üzleti élelmesség felületetes és felelősségtelen dícsérgetéseivel igyekeznek összeterelni a mozi közönségét. A kultura azonban sokkal szentebb és sokkal inkább más, mint amit a mozi mai alakjában el akar 1 Keleti Adolf, A mozgószínház, mint a népműveltség eszköze. Bp. 1913. — Scherer Lajos, A losonci áll. főgimn. Uránia színháza és a képvetítés (losonci áll. fögimn. 1912—1913. ért.) c. dolgozatában egyenesen az életrenevelést várja a mozitól.