Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1906

IG fejlett rhetorikát találkák alkalmasnak és szellemesen sziporkázó sentenciákkal ajánlották az erény gyakorlását. Mindannyian derék erkölcsi prédikátorok voltak, kik fölszínre hozták az általános betegséget, de nem ismerték a gyógyítás helyes eszközeit. Értették a bűn iszonyatosságait feltűntetni, de nem a jóra való tetterőt fölkelteni, minek következménye az lett, hogy bizonyos erkölcsi elaléltság lépett föl, melynek nyomán a bűn épen úgy gyengült el, mint amilyen erőtlen és tehetetlen volt előbb az erény. Olyan eszmét teremteni, melyért a világ lelkesedett volna, nem tudtak. A sűlyedt emberiség új erkölcsi életre való átalakulásában egészen más eszközökre lett volna szükség, mint a melyek az akkori filozófusok, rhetorok és költők rendelkezésére állottak. Mindezek dacára Seneca a rómaiak legszellemesebb és legeredetibb erkölcsi irányú írója marad. Egy pogány ember, a római császárság legvérengzőbb korszakában, midőn a legaljasabb erkölcstelenség mételye s a folyton vértől csepegő pallos végzik rémséges munkájokat, oly ethikai elveket hangoztat, melyek még a szigorúbb keresztény felfogás erkölcsi gondolkozásmódját is sok tekintetben a legtisztább fényben tükrözik vissza. Nála a filozófia korántsem képvisel, mint Cicerónál, formai értéket, hogy rómaikat tanítson gondolkozni és beszélni, hanem ő magába az életbe markol s annak jobbá tételét tűzi ki feladatául. 0 nem reprodukálja a görögök filozófiai tételeit s nem ír az iskola, hanem az élet számára s ezt a legváltozatosabb viszonyaiban tartja szem előtt. 0 mesteri erkölcsfestő; az erkölcsi viszonyok felfogásában és megítélésében éles elméjűsége gyakran meglepő, emberismerete széles, életokossága kiforrott, találékonysága friss és eleven, képzelőtehetsége gazdag és ékes, tudása sokoldalú, ha nem is mély, nyelvezete pedig, minden hiánya mellett is, hatékony és szívhez szóló. Intelmei finomak, erkölcsi kijelentései pedig nem ritkán megkapóan emelkedettek. Ami őt megakadályozta abban, hogy igazi, gáncs nélküli nagy író lehessen, csupán az akaraterő hiánya volt, hogy állásából kifolyólag nem tudott korával végleg szakítani. Tacitus is megjegyzi róla (Ann. XIII. 3.), hogy e férfiúnak szelleme elbájoló és azon kor ízléséhez alkalmazott vala. Egy Claudius s egy Neró udvaroncának föltétlenül szép beszédre volt szüksége, s kora bámulatát sem tudta volna megnyerni, ha ízléséhez nem alkalmazkodott volna. S eme rossz ízlésről maga is beismerőleg nyilatkozik, mondván: „Amilyen az emberek élete, olyan a beszédük is". Ha megszűnt valamelyik nép fegyelmezettsége, s ha ez a gyöngeségnek megadta magát, úgy nyelve erőtlensége is bizonyítéka az általános sűlyedtségnek. A szellem a gondolkozásmóddal egy színt visel. Miként- a vendégeskedésekben és a ruházatban tanúsított fényűzés az állam betegségének tünete, úgy mutatja a nyelv zabolátlansága is, hogy a gondolkozásmód, melyből a szavak kiindulnak, romlott. Nem csodálkozhatunk, hogy az