Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1906

11 tatja a lóhajtásban való ügyességét, s kigúnyolja hangját, mikor énekel. Hát már semmi sem jó ebben az országban, ami nem az ő alkotása? Neró gyermekkora már mégis csak véget ért s erős férfiúvá fejlődött; rázza le tehát nyakáról tanítómesterét, hiszen elég tekintélyes tanítókra talál saját őseiben." (Tac. Ann. XIV. 52.) Seneca feje fölé egyre sűrűbben tornyosulnak a fenyegető veszedelem vészes felhői. De — írja tovább Tacitus - Seneca jól ismerte gáncsolóit, mert beárulták neki őket olyanok, akik még a tisztesség iránt érzékkel bírtak s mikor a császár mindinkább kerülte a vele való bizalmas érintkezést, kihallgatást kér és megkapván azt, így kezdi beszédét: „Tizennégy éve már császár, mióta reményteljes fiatalságod mellé vagyok rendelve; nyolc éve, hogy a legfőbb hatalmat gyakorlod. Ez idő alatt annyi tisztességet és vagyont halmoztál reám, hogy boldogságomból csak az az egy hiányzik, hogy mérsékeltessék. Nagy példákat hozok föl, nem az én sorsomból, hanem a tiedből vetteket. Ősatyád Augustus M. Agrippának a Mytilénébe való visszavonulást engedte meg ; C. Maecenasnak pedig, hogy magában a fővárosban élvezze azt a pihenést, amit a falusi magány szokott nyújtani. Egyik, aki háborúiban volt társa, a másik, aki még több munka között hányódott, mindketten bőséges ugyan, de rpopant érdemeikhez mért jutalmakat kaptak. Én pedig mi más szolgálatomat szentelhettem neked, mint — úgy szólván — árnyékban felnőtt tanulmányaimat, melyeknek csak azért jutott részükül némi híresség, mert arra gondoltak, hogy a te ifjúságod fejlődését segítettem velők elő; nagy jutalma az én munkámnak ! Te pedig elhalmoztál engem mérhetetlen kegyeddel, megszámlálhatatlan pénzzel, annyira, hogy sokszor azon tépelődöm: hát engem, a lovagi és tartományi család sarját, az állam nagyjai közé számítanak-e ? a régi nemesek és az ősök hosszú sorozatával dicsekvők közt ragyogott-e föl az én új nevem? Hová tűnt az az én kevéssel beérő lelkem, mely most ily díszkerteket alkot, ilyen kéjlakokban andalog a főváros közelében, ily terjedelmes jószágokban, annyi kincsben dúslakodik? Az az egyetlen mentség jut csak eszembe, hogy a te ajándékaidat nem volt módomban visszautasítani. De most már mindketten betöltöttük a mértéket, te is azzal, amit a fejedelem egy barátjának adhat, én is azzal, amit egy barát fejedelmétől elfogadhat. Minden több csak a közírigységet szaporítja, mely ugyan, mint akármely emberi dolog, a te nagyságodhoz nem ér fel, de engem súlyosan nyom; rajtam segítni kell. Miként hogy ha hadi szolgálatban vagy utazásban fáradtam volna el, támogatást kérnék; úgy életem ez útján megrokkanva, még a legcsekélyebb gond kifejtésére is alkalmatlan létemre, mivel vagyonom terhét többé nem bírom hordozni, segítségért könyörgök hozzád. Parancsold, hogy kamaratisztjeid vegyék át kezelésökbe s a te birtokodba. Ezzel nem taszítom magamat szegénységbe, hanem csak