Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1902

39 kíván oly folytonos erőfeszítést — mondja — mint talán a vallástanítás. És ő nem is ismer kifejezést, mely a kötelességek rendes betöltésére üdvösebb volna, mint eme szeretetreméltó, mélyértelmü kifejezés: kegyes szokások. Ezeket pedig csak az anya adhatja meg, csak az anya fejlesztheti folytonosan. „Az anya tanítja meg a gyermeket Isten nevére, az anya kulcsolja imára kisded kacsóit, az anya vezeti el a templomba." A férfiak sokkal inkább el vannak foglalva, mintsem hogy eme magasztos küldetést magukra vállalhatnák. Nem is ismerhetik az apák azon egyszerű, családias és rábeszélő nyelvezetet, „mely, mint az anyatej oly édesen, oly természetesen folyik az anya ajkáról. A kis gyermek átlátva, jobban mondva átérezve a szeretetnek eme kiapadhatatlan forrását, sokkal inkább vonzódik hozzá; tanításait, intéseit jobban megfogadja, követi és megtartja, mint bárki másét; sőt még apjától is ő hozzá fut. Kimondhatjuk tehát a fontos tételt, hogy a gyermeknek első, igazi tanítója a családban a vallásosságra az anya. Ő az, aki nem csak belé szoktatja, később neveli a vallásosságot gyermekeibe, hanem ha kell, nyugodtan elviseli azoknak Isten szent törvényeiért történő martirhalálát is. Nem akarunk itt a szentiratok vagy a világtörténelem felötlő példáira hivatkozni, csak általában említjük meg a Makhabaeusok esetét, kiknek anyja fiai kínos halálánál nem csak jelen volt, hanem még erőteljes szavakkal bátorította őket, hogy Isten szent törvényeiért örömteljes bátorsággal haljanak meg, vagy szent Ágostonét, kinek anyja, Monika, annyira, oly bensőséggel imádkozott Istenhez, hogy fia, a tévelygő és eretnek az egyháznak egyik kiváló fényességű csillaga lett. A szentek, jámborok, martirok ezer és ezer példái hozhatók fel, kik a vallásosságot, az Istenben való hitet, bizodalmat és bátorságot mind anyjuktól tanulták.