Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1902
35 A gyermek egy új, viruló hajtás a család terebélyes fáján, egy friss, illatos virág az élet gyönyörű kertjében; „élő gyökér, mely egy láncszemmel szorosabban fűz az élethez, melynek fontossága általa öregbedik." Ezen magasztos eszmékben rejlik aztán alapja azon kimondhatatlan szeretetnek, mellyel a szülők gyermekeik iránt viseltetnek. A legnagyobb fáradalmakat, kínt, szenvedéseket, sőt még a halált is elszenvedik érettök, csakhogy boldogulni lássák utódjaikat. Nem kell itt a világtörténelem egyes •feltűnő cselekedeteire hivatkoznunk, csak a mindennapi élet közönséges példáira utalunk. Valóban lélekemelő lehet a szülőre nézve annak a tudata, hogy a gyermekre nézve ő helyettesíti a gondviselést, az ő gyámolítása, az ő pártfogása alatt áll s ha valaha hosszú életű és boldog lesz, mindenesetre eszébe jut, hogy annak alapját ő vetette meg! Nagy kincs tehát a gyermek, azonban szorgosan kell őriznünk! A legrégibb időtől kezdve a hagyományok szerint az emberiség mindig a legnagyobb örömnek, szerencsének tartotta a családra nézve a gyermekeket ; csakhogy míg a pogány ókorban a testileg s lelkileg ép gyermekben látták a család természetes és méltó folytatását, addig a kereszténység isteni szelleme kiterjesztette szeretét az össszes újszülöttekre s felkarolta ama szerencsétleneket is, kik testi vagy épen lelki épség hiányában kényszerülnek embertársaik jóindulatára s támogatására szorulni. Az ókori pogány és mai keresztény felfogás közötti eme különbség mutatja meg épen leginkább ez utóbbi magasztos, isteni eredetét. Sőt önként következik, hogy az az újszülött, a melyik nem ép testtel jön a világra, még inkább megköveteli a gondos ápoló, gyámolító kezeket. Legyen bármilyen a gyermek, születésének első pillanatától kezdve a legnagyobb gondoskodást igényli. Ez a gondoskodás a legelső időkben természetesen csak a testre terjedhet ki, mert a gyermek kezdetben csak tenyésző életet folytat, úgyszólván csak testileg él. A pólyában levő kisdedre lelkileg hatni még alig lehet úgy, hogy gondoskodásunk ekkor kizárólag még csak a testre szorítkozik. De ezt aztán lelkiismeretesen kell megtenniök a szülőknek; mert ha ápoljuk, kellőképen fejleszteni iparkodunk a testet, ezzel egyszersmind szellemi fejlődésének útját is egyengetjük. A test ngyanis a lélek hordozója, hüvelye; vele elválaszthatatlanul össze van kötve. A fő közvetítő szerv a testi és lelki működések között az idegrendszer. Különös törekvésünk tehát az, hogy a testet, mint szervezetet s annak minden egyes szervét, főképen az idegrendszert képessé, alkalmassá tegyük arra, hogy a benne szunnyadó lelki erők csírái párhuzamban, fokozatosan fejlődjenek vele. A „beteg testben a lélek is beteg" közmondást kiegészíthetjük a régi római óhajtással, mely egészséges testben egészséges lelket is kíván. Általában a testi épség alapja a lélek épségének is, a kettő egymással a legszorosabb összefüggésben van s egyik föltételezi a másikat. 3*
