Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1901

ß és levegőt herczegnők alakjában személyesítettem s minden természeti jelenségnek bizonyos értelmet tulajdonítottam, melyben magam szinte jobban hittem, mint kis hallgatóim. Mikor eszünkbe jutottak az ösvények, melyek egyik csillagból a másikba vezetnek s hogy egykor majd mi is a csillagokban fogunk lakni s a nagy szellemekre gondoltunk, kikkel ott találkozni fogunk, én is csak úgy vártam a mesemondás óráját, mint akár a gyermekek; magam is kíváncsi voltam rögtönzéseim további folyamára s akármi meghívást, a mely miatt egy ily kellemes estét el kellett mulasztani, kedvetlenül vettem. Ott ültem s Farkas rám szegezve tartotta nagy fekete szemeit s ha valamelyik kedvenczének sorsa nem kedve szerint fejlődött, láttam, hogyan duzzadtak a haragos erek halántékain s hogyan fojtotta vissza könnyeit. Gyakran közbeszólt: „De anyám, a herczegnő csak nem megy a piszkos szabóhoz, ha megöli is az óriást." S ha késő lévén az idő, félbehagytam, holnapra ígérve a folytatást, bizonyos voltam benne, hogy addig kigondolja magának a végét s így gyakran ösztökélte képzelődésemet. Ha tervével megegyezőleg alakítottam a történetet s megmondtam neki, hogy kitalálta a kifejlést, akkor csupa tüz és láng volt s lehetett látni, hogyan dobog kis szive az öltönye alatt! Nagyanyja, a kinek nagy beczéje volt, be vala avatva minden eszméjébe, hogy mi lesz ebből vagy abból a meséből s mikor azután elmondta nekem, én ahhoz alkalmaztam a kifejlést; egész kis diplomatiai titkolózás volt köztünk, a mit sohasem fedeztünk fel. Örömem telt benne, ha történetkémet hallgatóim kedve szerint s meglepetésére fejezhettem be s Farkas ragyogó szemekkel látta betelni saját hozzávetését és lelkesült helyesléssel hallgatta az elbeszélést." Mily bájos fényt vet ez az anyára és fiúra !* Kedves, megható családi érzés kél az ilyen jelenetek nyomán. Szülő és gyermek között látatlanul a leggyöngédebb kötelék fűződik, melynek szálain az élet ezer bajai és küzdelmei között is örömmel térnek vissza a gondolatok a kedves családi tűzhelyhez. Nincs semmi, a mi hatalmasabban fejlesztené a gyermek szellemét, mint a mesének üde forrása. A gyermekek legelső nevelője a mese. A mesevilág az ő világuk, mert képzeletüket foglalkoztatja. Ezért olyan hálás hallgatók, csak annyit kívánnak tőlünk, hogy az ő nyelvükön szóljunk hozzájok. Ránk meresztett nagy okos szemeik, kérdezősködéseik, várakozásuk olyan külön nyelv alkotására ösztönöznek bennünket, mely a tárgyakat egyszerre a lelkükbe ülteti, mely mindent egyszerűsít, a nélkül, hogy valamit elhagyna, mely mindenekelőtt képzelőtehetségükhöz beszél. * Lewes, Gőthe élete. Hord. Szász Károly. 18. 1.