Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1900

135 látott csodát, hogy a kit az isten szeret, azt Sevillába küldi lakni; hogy Spanyolországnak legszebb része ugyan az, a melyet a Quadalquivir mos, de itt is a legszebb az, melyre a Giralda tekint; hogy a Giralda, ez a magas, de szépségekben éppen nem bővelkedő torony a világ nyolczadik csodája. Ha ezen túlzott magasztalásokból leütünk egy adagot, akkor is elegendő dicséret marad, mely már megközelíti az igazság határkövét. Egyébiránt nem megvetendő az a rajongó szeretet, a inelylyel az andalúziai nép fővárosa iránt viseltetik. A nemzeti sovinizmus vagy a lokálpatriotizmus még egy nemzetnek sern okozta vesztét. Dicséretreméltóbb dolog marad ez a lelkesedés, mint a nemtörődömség. Egy kozmopolita érzelmű nő sohasem állhat egy sorban egy sevillai nővel, aki a közmondás szerint is csak két szót hordoz mantillájában : „Éljen Sevilla!" Ez a patriotizmus egyébként a nép lelkületében birja alapját. Az andaluziait az ő hazájának gyönyörű vidéke, virágos és gyümölcsös földje boldoggá ieszi. Itt mindenki meg van elégedve sorsával s így boldog vagy legalább a látszat az. Játszi és vidáin a sevillai, mint a gyermek; hiú és naiv, mint asszonyaik. Ha önérzetes is, de nem önhitt; ha többre tartja is magát minden más nemzetiségnél, de azért nem durva vele szemben, sőt udvarias és szeretetreméltó ; kész apró szolgálatokra, de kész gyermekes tréfálózásokra, a miért nem lehet rá haragudni. Hiú szépségére és egész külső megjelenésére. Demokratikus érzelmei szinte kirívók, mert a bankár vagy a hordár szépen megférnek egymás mellett, mint korcsmai szomszédok, az inas czigarettázva beszél urával, a hordár tüzet kér az úrtól, kinek a podgyászát czipeli; de azért a külső megjelenésben, a fény és pompában szereti fitogtatni gazdagságát. A régi grand tempó nem veszett még el, a hidalgó vér nem vált vízzé. A sevillai nagy sétány igazolja ezt legjobban. A szegénység ott ül a Quadalquivir kőpadjain és nézi, meg csodálja azt a sok fényes fogatot, melyben ragyogó öltözékű sennorák és sennoriták fogadják udvarlóik üres, de szépen kifejezett bókjait, nézik azt a sok gazdag uracsot, kik délczegen ülik meg nemes vérű paripájukat oly szűk nadrágban, melybe csak két inas erőfeszítése tudja bebujtatni vagy kifejteni lábszáraikat. Hivalkodva járnak kelnek föl és alá, a szegény nép azért nem gyűlöli őket, sőt mintha gyönyörűsége telnék benne, hogy a saját nemzetbelije ily elegáns tud lenni, ő maga megelégedve szívja papirszivarkáját, szomját egy kis friss vízzel, agva frescával öblítvén le. Annyi szépet és niagasztalót talán még semmire sem pazaroltak az utazók, mint az andalúziai nőkre. A női szépség ideáljának, netovábbjának mondották a sevillai nőket. Nem lehet eltagadni, hogy tényleg szépek, hogy az a sajátságos karakterisztikus faji jelleg mindegyik arczán rajta van, melynek főjellemvonása a koromfekete haj és szem és az arcz olajbarna haloványsága, meg a lenge