Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897

6 Hátha még lelki életünk mélyébe szállunk költői hangulatért: örömeink és fájdalmaink, feslő reményünk és hervadó lemondásunk, szóval benső énünknek, alanyiságunknak elszámlálhatatlan mozzanatai, mind visszhangra találnak a természetben. Ha ilyen nagy hatással van kedélyvilágunkra a természet, akkor nem csodálhatjuk, hogy úgy az ó- mint az új-kor lírája tele van szebbnél szebb természeti képekkel. Nézzük például az ó-szövetség egy magasztos énekét a „Canticum trium puerorum"-ot, melyet a tüzes kemenczébe vetett három ifjú énekel.

1 Az egész élő és holt természet elvonul benne szemeink előtt: az ég és föld, fent a csillagok, alant a vizek árjai, tűz, eső, jég, zápor, fergeteg, a nap és éjjel, felhő és villám, hegyek és völgyek, minden, a mi él s mozog, a levegő és föld állatai, Izrael Hal, az igazak és alázatosak és mindez a legfőbb Alkotót dicséri. A zsoltárok legnagyobb része, a héber költészet, e fönséges dalai e tekintetben még elragadóbb szépségflek. A görög és római ó-kor költői még isteneik székhelyéül is a szabad természetet választják. A folyókat, forrásokat, hegyeket, erdőket benépesítik nimfákkal, najád-, oreád- s driadokkal, az elemeket megteszik főisteneknek. A föld legnemesebb terményeit, a szőlőt, gabonát, olajfát alsóbb istenekkel kötik össze ; egyes hasznosabb, kiválóbb növényt az istenek tulajdonául tekintenek s azt mint szentet tisztelik. Ez is egyik neme a természet költészetének. Homérosz, a legrégibb görög költő, szinte a természetet szerepelteti legsűifibben költészetében. Mindenkinek, a ki csak egy pillantást is vetett valaha Iliásza vagy Odiszszeájába, az első olvasásra feltűnhettek a természetből vett gyönyörűbbnél gyönyörűbb képek. De ha összehasonlítjuk az ó- és új-kor költőit, főleg a lírikusokat, arra az eredményre jutunk, hogy a természet felhasználásában az antik és a modern líra között lényeges a különbség. A modern lírai költészetben nemcsak mi nálunk, hanem az angoloknál

r francziáknál, németeknél, olaszoknál, szerbeknél és a többi népeknél, de legfőkép valamennyi magyar lírikusnál a természet kezdve a népdaltól egész a műköltők legnagyobb alkotásáig, lelket ölt magára, velünk érez, megszán bennünket, vagy ellenünk törekszik. Ezzel ellentótben az antik lírikus a természet jelenségeit csak hideg díszletnek használta, nem öntött azokba lelket, nem tulajdonított nekik semmi hatást, nem úgy mint a modern költő, a ki közelebbi érintkezésbe lép velük, a saját alanyiságát viszi bele a természetbe. A népdal hőse azt mondja, hogy a merre ő jár, még a fák is sírnak. Kisfaludy Sándor az élet képét látja a csörgedező patakban, mely a sziklákon zúzódik és csak nehezen éri el czélját. Balassi Bálint a „Fülemiléhez" czímű gyönyörű dalában a madár boldogságát látva, a saját boldogtalanságára gondol. 1 Aschenbrenner József: A természeti szép a költészetben. Magyar Szemle YIII. év.