Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897

40 meríh'ók, nem a múzsa szent titkú légyottjain, hanem álfalak és sülyesztők közt, nem a tiszta napfénynél, hanem a lámpák gőzében szúlettek. Beteg a költőjük és beteg bennük a természet. Ez pedig nagy veszedelem a lira egészséges fejlődésére. A természetet olvaszsza a költő egyéniségébe, de ne vigyen bele színlelt érzéseket és ne állítsa egyénisége fölé, hogy mellette az ő énje meg elhomályosuljon. Az a hamis érzelgősség, mely irodalmunkban egykor kisértett, bár visszatértünk a friss természethez, még most sem szűnt meg teljesen. A saját beteg szivével való kaczórkodás helyett, mely századunk elején járta, költőink jó része most az általuk beteggé tett természettel kaczérkodik, mely csak ujabb kiadása az előbbi betegségnek. Az egészséges természet erősítse, tegye egészségessé a költőt is, ha beteg; de a költő ne vigye át az élettel való tettetett meghasonlását, szive színlelt betegségét, nem érzett világfájdalmát a természetbe. Hanem susogja el neki az erdő továbbra is bűvös dalát, hadd tanítsa a csalogány szerelemre a leányt, küldje ezután is kedveséhez pacsirtától a levelét, gyászolja a szerető szomorúságát a borús idő, rejtőzzenek el bánata elől a csillagok és árvasága miatt egy se ragyogjon az égen. Csak beszéljetek a költőnek, illatozzatok ti fák és virágok, de ne száradjatok, ne pusztuljatok el vele együtt! Te tenger ! Zúgd el neki fenséges himnuszod, ha tomboló vihar szaggatja kebeled; mondd el neki örökszép regéidet s titkaidat, de ne nyögdécselj olyan világfájós hangon s ne sóhajtozzál oly szenvelgős kétségbeeséssel, ha a költő könybeborult tekintete fölötted a mérhetetlen messziségbe téved ! Bár adná az ég, hogy egy új Petőfink támadna, ki hatalmas erejével magával ragadná a nemzet szivét és tiszta, valódi nagy érzéseket keltene lángra benne, oly érzéseket, minőket a természet szépsége kelt bennünk.