Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897

'Ó2 hogy a lelkükben forrongó, csoportosuló képeket szemlélhetó'vé tegyék, hogy eszméiket mintegy szoborszerűleg megjelenítsék, festőileg elénk állítsák. £ szerint a szerelmi lírikus, midőn képzeletével bebarangolja a külvilágot, tulajdonképen nem tesz egyebet, mint keresi a kapcsolatot a maga lelki világa meg a természet tüneményei között, keresi a természetnek azt a jelenségét, azt a képét, a mely érzelmeinek és a velők járó hangulatoknak hfl visszatükrözésére a legalkalmasabb. Mihelyt ezt a legalkalmasabb képet megtalálta, akkor a maga lelki állapotának, érzésének és hangulatának megfelelő lelki állapotot, érzést ós hangulatot keit az olvasó vagy a hallgató lelkében is. Annak a képzeletét is ugyanolyan tevékenységre birja, vagyis igazi, mély hatást ér el. A hatás nagysága azonban az érzés valódiságán és mélységén, annak a legtalálóbb szavakkal való kifejezésén kívül még az altroisztikus vagy szimpatikus érzelmek megnyilatkozásától is függ. Ezek az érzelmek pedig akkor támadnak a lélekben, mikor valaki, leggyakrabban a szerelmi lírikus, a maga örömeinek, fájdalmainak, keserű csalódásainak részeseivé akar tenni bennünket. De nekünk, hogy mások fájdalmán szomorkodni, mások boldogságán örülni tudjunk, fogékonyaknak kell lennünk embertársaink bajai és örömei iránt. Ez a fogékonyság pedig rendesen abban szokott először nyilvánulni, hogy a szerencse változásait, az élet viszontagságait mások sorsán is fölismerjük és azok iránt lelkünkben rokonérzést táplálunk. A mely rokonérzést azután az egyéni szenvedések, a nagy lelki mozgalmak annyira kifejleszthetik bennünk, hogy az ember önmagából kiindulva azt hiszi, hogy környezete és az egész külvilág mind érzi azt a kínt, a mely az ő keblében dúl, mind érzi azt az örömet, a mely az ő szivében lángol. Az altroisztikus érzelmeknek ez a nagyfokú kifejlődése különösen a szerelmeseknél jelentkezik, a kik szenvedélyük hatása alatt, a maguk lelki világának képét még a természet tárgyaiban is meg akarják találni. A búsuló szerelmes panaszait visszhangozza a kőszirt, de nem érti, sóhajtásait szerte hordja szárnyain az esti szól, de nem érzi; lelke rokon lélek után vágyódik, szive egyező szivet keres. Ha elveszti kedvesét, annak a fájdalomnak kifejezésére hidegnek, érzéketlennek tartja az egész világot, éppen úgy, mint Petrarca énekelte Laurájáról : a világ, míg vele bírt, nem ismerte őt és most is csak azok ismerik, a kik itt maradtak, hogy őt megsirassák. Egy franczia népdalban azt mondja a csalódott leányba: megmostam a kezem a tiszta forrásban, megtörültem a tölgyfa levelével. A tölgyfa magas ágán fülemile szólt. Dalolj fülemilém, örömmel teli a te szived, lásd én nem dalolok többé; a babám elhagyott és mindennek egy rózsabimbó az oka, a melyet nem fogadtam el tőle. Bárcsak az a rózsa még a tövén lenne, bárcsak az ültetője ezután születne, akkor az én Péterem szeretne még engem.