Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897

26 pedig ábrándos misztikus képekkel kiszínezve, kifejezéseiben pompázóvá, érzelmeiben igazzá, mélvlyé varázsolta. Már az eddigiekből is kitetszik, hogy népünk képzelete rendkívül gazdag. Az élet minden egyes jelenete hat reá, mindenre, a mi kívülünk van és a mi őt érdekli, ráveti saját énünk árnyékát és azt úgy elvegyíti, hogy többé nem vagyunk képesek megismerni, mi abból a külvilágé ós mi a magunké. Legparancsolóbb ösztöne mindig arra készteti, hogy a kellőleg előkészített, jól beolvasztott anyagot magáénak higyje és velünk is elhitesse, hogy a külső tárgyak hozzánk és mi azokhoz vagyunk hasonlók. Folyton édes csalódásban ringat, apró örömeket, negativ boldogságot készít számunkra, vagyis megteremti bennünk az ábrándozás állapotát. Erről az állapotról, mint a mely a szerelmi lírában alanyiságunknak a természetbe olvadását oly hatalmasan előmozdítja, szintén be kell számolnom, felölelve a merengés különféle változatait: a szendergést, a sejtést, az éberálmot, melyek mind az ábrándos képzelet szülöttei. Az élet megszokott csapásán hideg, számító lények vagyunk, elménk a munka és a gondok súlya alatt rendkívül tárgyilagos, okoskodásába egy cseppet sem vegyítene alanyiságából. Ilyenkor az egész természet egy nagy gépnek tűnik fel előttünk, melyet ismeretlen kezek kormányoznak, mely boldogságunkkal édes-keveset törődik, s melynek tervei folyton keresztezik, gátolják, megrontják a mieinket. Ilyen az ember az élet rideg egyhangúságában és ilyen a sivár való, melynek nyomasztó érzete alól az ábrándos képzelet igyekszik felszabadítani lelkünket. Munkájában segélyére siet neki az esztetikai élvezetvágy, melynek titkos közreműködése abban rejlik, hogy önzetlen érdeklődést tud bennünk kelteni minden tárgy iránt, ha annak jelleme van. így merülünk bele fokunkint a feltűnő tárgyak szemléletébe, igy ringatjuk bele magunkat lépésrőllépésre abba az édes csalódásba, hogy közöttünk és a külvilág között kölcsönös, bár hallgatag rokonérzés van, mi a világegyetem titka. Hiába, képzelődő teremtmények vagyunk és sohasem tagadhatjuk meg természetünket. Valami ismeretlen benső erő az, mely folytonosan ösztönöz, kényszerít bennünket, hogy esztetikai élvezet szempontjából keressük lelki életünkben az ingert, mely izgasson, merüljünk bele a tárgyba, melyet csodálunk, nézzük az egész világot szenvedélyünkön keresztül, vonatkoztassunk mindent az eszmére, mely hatalmában tart és a melyet diadalra kell juttatnunk. Ez a lelki állapot a merengés, az ábrándozás állapota, a melyben hirtelen, mintegy varázsütésre eltűnik a természet sötét, mostoha képe, ismerős, barátságos arczot ölt az előbb idegennek látott világ. Ez a merengés, ábrándozás állapota közópállapot az álom és ébrenlót között.