Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897

17 Szándékosan keresteti velünk lelki életünkben az ingert, mely izgasson, alig várja, hogy az eszméket és érzelmeket, melyek a lelket eltöltik, szemléletessé tehesse, képekkel illusztrálhassa. Szeszélyes játékában, hol a külvilágot alakítja a mi képünkre, mikor a haragos ember szemében villámot lát czikázni és ha megszólal, úgy véli, mennydörgés morajlik, hol bennünket aszszirailál velo, mikor az égre azt mondja, hogy derült, mosolygó, a tengerre, hogy háborog. Lelket önt az elemekbe, szenvedélyeinket pedig elemeknek nézi, melyeknek hatalmával szemben tehetetlenek vagyunk s melyek felettünk mindenhatók. A rózsának, liliomnak örömet, bút tulajdonít, hasonlót a mienkhez, bennünket pedig növényeknek néz, a mennyiben szóképei szerint virulunk és elhervadunk. Nem ismeri el, hogy két világ van : egyik a' természeti törvény, másik a lélek törvénye alatt. A természet és az emberi élet neki csak egy azon világegyetemnek, egy azon természetnek kétféle alakja. Állandóan összekeveri a rajtunk kívül esőt a bennünk valóval. Művészetében inkább lélektani, mint logikai rendet követ. Játszva, könnyedén csoportosítja a képeket, melyek lelkünk különböző időben érzett benyomásaiból keletkeztek ; alig jelenik meg az egyik, nyomban hozza a másikat, a melyek azután érzelmeinkkel csodálatosan társulnak, összeszövődnek, egymásra vetik színüket ós szinte észrevétlen szükségességgel keltik a nekik megfelelő belső jelentőséget, hangulatot. így létesíti lelkünk indulatai és a természeti tünemények között az állandó kapcsolatot. így olvasztja be subjectiv természeténél fogva képeibe a saját lelkünket és így kényszerít bennünket arra, hogy alakításaiban önmagunkra ismerjünk. Alanyiságunknak ez az átvitele, beolvasztása múlhatatlanul szükséges esztetikai élvezeteinkhez. Mi varázsa lenne ránk nézve a legszebb tájnak is, ha a képzeletünk nem hitetné el velünk, hogy abban belső életünk egy-egy képére, egy-egy lelkiállapotunkra ismerhetünk. Olvassuk csak el Petőfi „Te vagy, te vagy barna kis lány" kezdetű dalából ezt a versszakot: Álldogálok a tó partján szomorú fűz mellett. Nekem való hely, engem ily bús szomszédság illet. Xézem lecsüggő ágait szomorú fűzfának. Mintha azok csüggedt lelkem szárnyai volnának. Egy kedves, megható tájképet látunk benne. A tó partján magányosan álló szomorúfűz az elhagyatottság leverő érzetét támasztja fel a költőben, el-elnézi a szomorúfűz lecsüggő ágainak a tó sima tükrén imbolygó képét és magára eszmélve, a szomorú fűz helyzetét a saját lelki2