Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897

11 hajolhat, görbülhet, törhet, de helyéből nem mozdulhat, meg van átkozva, hogy a vész elől el ne futhasson. Szegény fa, hátha még a tflzzel kell küzdenie. Akkor tör ki belőle a sok elhallgatott érzés. Vérpirosság terjed el egész testén, száz kis ajak sír, nevet, ujjong, pattog, felesel rajta. Van az égő fa beszédében valami víg, kaczagó, mintha utoljára jókedvű akarna lenni, mintha az enyészet pillanatában is meg akarná mutatni, hogy élet volt benne, hogy érzett, örült és szenvedett. De a szegény fa sorsáról az ó-kor lírikusai nem vettek tudomást. Tompa egy tavi rózsáról és egy hattyúról regél. A rózsa a hattyú édes énekére vár, a hattyú körüllebegi őt a víz szinén s dalol neki oly bánatos, epedő hangon, mintha a virág nézésében és a maga énekében akarna elepedni, meghalni. Horatius is ismeri a fűzet, ismeri az erdő fáit, de nem hallja meg a fűznek panaszát, nem érti meg a fák beszédét. Ismeri a hattyút, sőt halála után hattyúvá akar változni, de a hattyú epekedésére a fehér virág után még gondolni sem mer. A felhozott példákból láthatjuk a természet felfogását és alkalmazását a modern és antik lírában. Az a kérdés már most, helyesebben tették-e a régiek, hogy a természetbe nem vitték bele alanyiságukat, vagy helyesebben járnak el az ujabb költők, a mikor a természetet az emberrel, annak érző és gondolkozó lelkével hozzák összeköttetésbe? A felelet igen könnyű. A lírában az ujabb költők nagyobb mesterek a régieknél. Felfogásuk mélyebb, érzelemhullámzásuk bővebb, kedélyük, képzeletviláguk gazdagabb, mint a régieké. Az összehasonlítást nem a gondolat nagysága, hanem az eszmélet gazdagsága szempontjából teszem és ebből a szempontból kisebbnek ós szegényebbnek tartom a régiek lirai költészetét a mienkénél. Olyan lírikusaik, mint nálunk Vörösmarty, Bajza, Czuczor, Tompa, Petőfi, a németeknél Goethe, Uhland, a régieknek nincsenek, daczára Horatius, Catullus Sappho és Alkaiosuknak, daczára Pindaros ódai szárnyalásának, a kit a régiek utolérhetetlennek tartottak. És olvasva azt a gazdag érzelemvilágot, azt az igaz bensőséget, emésztő szenvedélyt, mély eszméletet, melyek költeményeikben megnyilatkoznak; oly sok szépet olvasva az élővé vált, beszélő természetről, megrészegülve ennyi édes gyönyör élvezésétől, bizonyára csodálkozva látnák a régiek, mint válik itt nálunk valósággá minden, mint elevenedik meg, mint ölt élő testet magára még az élettelen Memnon szobor is a pusztában, mely csodás életről ők semmit sem tudtak, azt nem ismerték, nem érezték és a mely második életről náluk csak a rege hitte, hogy Memnon szobra a felkelő nap sugarainál önmagától ad élő hangokat. De mi már tudjuk, hogy a költő szemében rejlik az a hajnalsugár, mely Memnon szobrát dalra fakasztja, az ő egyéniségében van az az erő,