Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897

9 Majd a mikor az éj csendes, nem hallik a legkisebb nesz, mikor minden alszik, hallgat mélyen, hallgatja a csalogányt, mely egyedül van ébren. Kiérzi hangjából, hogy sirat valamit, a mit elvesztett és mégis ujabb vágytól reszket. Mintha álmában panaszkodnék és elbeszélné álma közben, a mi eddig rejtve volt benn, a mit kicsi szive érez, a mi benne kínos, édes . . . Mindent, a mit csak lelkében hordoz, átruház az erdőre, mintha az vele együtt érezne, mintha bánatában osztozkodni tudna. A lombok élőkké lesznek, egyik fa a másikat kelti fel szendergéséből. És az erdő minden bokra titkokról beszél, a fáknak szelleme van, a fűszál álmokat lát s a zúgó lomb kifecsegi azokat. Az éj csendjében megszólaló csalogány dala meg szerelemről, csalódásról panaszkodik neki. A régieknél mindezeknek nyoma sincsen. Az erdő nekik csak erdő marad és semmi más. A költő csak egy külső tárgyat lát benne, melyet nem olvaszt bele alanyiságába. Horatius is szeret az erdőben bolyongani s meg is énekli azt, de nem lát meg benne egyebet, mint egy farkast, vagy legfölebb Bacchus istent, a ki nimfákkal és szatirokkal enyelegve, énekre tanítja azokat. Lenau megénekli a Niagarát. Édesen álmodozva ringatja őt a víznek árja, melynek nyugodt felülete még szelíden tükrözi vissza a tájat, majd a maga elmúlására gondolva, bús sejtelem szállja meg szivét, mely egyszerre szétdúlja a barátságos képeket. Azután valamely ellenállhatatlan vágytól űzve-hajtva rohan tovább, tovább, egészen odáig, hol a magasból meghalva, megsemmisülve a mélységbe bukik. ,És ebből a prófétalelkű költő, kit a jelen elszédített, a saját jövője képét olvassa ki. Horatius is ismer vízeséseket. Kedvelt „Tibur"-ja közelében, közvetlenül birtoka mellett az Anio gyönyörű vízesést képez. De eszébe jutott-e Horatiusnak valaha e természeti szépséget valamelyik költeménye különös tárgyául választani ? Soha. Csak alkalomszerűleg említi meg egyik ódájában (Carm. Lib. I., VII. „Laudabunt alii"), melynek gondolatmenete a következő: Görögország ünnepelt városai nem vonzanak engem, én csak Tiburt, az Anio esését és bővizű kertjeimet dicsérem. Barátom, úgymond, ha szomorú vagy, jöjj Tiburba, itt tudom elfelejted bánatod s megédesítheted életed jó borral. Az öreg Teucer, a ki még nyomasztóbb helyzetben volt, mint te, az is így tett s így szólt társaihoz: „Nunc vino pellite curas", igyatok, fojtsátok a gondot a borba. Látjuk tehát, hogy Horatius Anioja ifjúi álmokról, vad sejtésről, elmúlásról, halálról mitsem tud. És míg Lenau a saját élete képét látja a vízesésben, a realista Horatius csak magát a folyót látja és nem talál benne semmiféle romantikát. Horatius mindenütt reális érzelmeinél marad. Még ha virágokról beszél is, azokat is csak úgy veszi mint növényeket, a virágok