Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1894

fig élénkségének veszszük. Innen van, hogy az ifjúság látszólag oly sokat ígér, és oly keveset ad. S nem egynek, kit szelleméért öt éves korában megdicsértek, haladó korával párhuzamban a feledékenység és kicsinylés lön osztályrésze.« Van a kis csodáknak még egy más faja, kikben szintén nein szabad bíznunk. Ne vegyék kérem rossz néven, amit mondani fogok, s ne csodálkozzanak el rajta ; oly kényes és egyszersmind fontos pont, hogy nem szabad itt elhallgatnom, amit arról gondolok és tudok. Az okosságnak és erénynek azon kis csodáiról akarok szólani, azon erényesen és hiba nélkül született gyermekekről, kik minden gyarlóság nélkül valóknak látszanak, s kik szemrehányás nélkül nőnek fel. Párisi íinöveldémben mindig bizonyos borzalom és akaratlan rémület fogott el, ha egy atya vagy anya fiát a következő szavakkal hozta hozzám : »Soha még szemrehányást sem kellett neki tennünk, a fiú maga a tökéletesség«. Ellenvetést nem tettem, hisz nem is tehettem ; de magamban mondám : »No, ez munka lesz ; türelemre lesz szükségünk gyermekkel és szülőkkel szemben egyaránt.« Ez talán meglepő ; a csodálkozás azonban szűnni fog, ha elmondom azt, mit e fontos pontról elmondhatok. Huszonöt év tapasztalatának megfigyeléseiből a legkomolyabb, a legmélyebb, s a legfájdalmasabb megfigyeléseket mondom el. En nemcsak akkor ijedtem meg, midőn a szülők liokat e szavakkal hozták hozzám : »Sohasem kellett őt megrónunk« — hanem még jobban megijedtem, ha íinöveldémben több évi nevelés alatt minden figyelem és ügyelés daczára sohasem kellett azt megintenünk s egymáshoz így szólhattunk »Csakugyan tökéletes lény«. Ily eredménynek örvendve, megtévesztettük magunkat, hogy a fiatal emberrel, a gyermekkel, mint tökéletes lénynyel bánjunk. S mi lett a vége? — Önszeretete csendben nőtt, erősödött és sokszor óriási, szörnyű lett. A fiú sem puha, sem hiú, sem tunya, sem gyönge nem volt; komoly szellemű, élénk értelmű, erős szivű és meggondolt jellemű volt. Gyakran nemcsak buzgó, hanem szenvedélyes is volt a munkában. E kitűnő természet, mely lelkiismeretből is, de a dicséret utáni nemes büszkeségű vágyból is ügyelt magára, sohasem adott okot tanítóinak szemrehányásra, s elkerülte a legnagyobb és legkisebb hibákat egyaránt; s mégis — a rossz legmélyebb gyökereit verte benne. Ez az emberi természet egyik legszomorúbb titkával van összefüggésben. Az erénynek s az elismerésnek, mely az erény nyomában jár, sőt a békének, melyet az erény teremt, meg van a veszedelme, mely abban