Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1894

fig Mindazonáltal nem lehetünk eléggé körültekintők, mert igen gyakran csalódhatunk; igen gyakran minden alap nélkül ijesztenek meg bennünket az első kor hibái. A legérdesebb kéreg nem egyszer takar erős és nedvdús törzset, mely a legpompásabb gyümölcsöt fogja majd hozni ; mint másrészt a sima és lágy lölület nem egyszer csalóka mélységet és a romlottság gyógyíthatlan alaptételeit rejti. Egyáltalán nem szabad bízni azon gyermekekben, kiket rendesen »jó gyermekekének neveznek; nem azt mondom evvel, hogy elfogultak legyünk velők szemben, de résen legyünk, mert ritkán vallják be, amit Ígérnek. Ellenben a gyermek kitörő pajkossága és élénk gyönyörhajhászata mellett is eszes és az erény iránt fogékony lehet. Többször volt dolgom oly ifjú lényekkel, kik koruk erőszakos külseje alatt már kifejlett értelmet rejtettek, kiknek világos felfogásuk s benyomásaik élénksége közepette is szilárd és határozott jellemük volt, s én megvallom, hogy épen ezek a gyermekek érdekeltek legjobban, s hogy épen ezeknél kellett szívem előszeretetével szemben résen lennem. En hát ellenvetés nélkül megengedem, hogy a gyermek, még az is, kit az Ég születésekor a legszerencsésebb jellemmel áldott meg, könnyelmű, csélcsap teremtés, ki mint állhatatlanságának rabja kívánságról kívánságra röppen. Látszat szerint semmi sem köti le; nem képes figyelmét valamire komolyan irányítani, magát valamire eltökélni, valamit komolyan venni; úgy tetszik, hogy mindenek előtt csak saját hajlamait, leghaszontalanabb és legjelentéktelenebb ábrándképeit követi, s hogy állandó tulajdona az örökös izgékonyságon kívül nincs. Engedjék meg a vallásos nevelök, hogy ne vökben mondjam: a nevelés munkája és dicsősége ép e könnyelműség legyőzésében és ez állhatatlanság megállításában áll; ugyanez munkája és dicsősége magának az ifjúságnak is. Én tanúja voltam ily győzelemnek és nagy örömöm volt rajta; én láttam tizenkét éven alóli gyermekeket, kik hallgatni tudtak, kik a tanításokra figyelmesek, a munkában buzgók, a versenyzésben lelkesek s az imában elmerülök voltak — s így szóltam magamban: Mily öröme és dicsősége ez azoknak, kik e gyermekeket nevelték, kiknek sikerült ily ifjú korban oly érett szellemet, oly erős szívet s oly komoly lelket képezni. De hát ki ne szeretné az ily derék és kedves gyermeket! Mily szerencse kiművelődésükre összes szeretetünket és gondoskodásunkat fordíthatni! Ki ne csodálná az ily szép és tiszta, nemes és tanulékony gyermekkort! Bocsássák meg előszeretetemet e kor iránt! De én nyíltan bevallom, hogy a legnagyobb súlyt arra fektetem, hogy az ifjúság tanítóit meggyőzzem arról, miszerint ép a gyermek természeti hibáinak, sőt ép a leg-