Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1891
36 nem hallgat reája, lemetszi fejét s ezt a sok marhával együtt az özvegynek adja. A király, kinek a győzelmet hirűl adják, ezért fejéhez választja Miklóst s tizenkét lóra hópénzt ad neki. Arany a Eddig dolgozza fel a tárgyat, vagyis jobban mondva a nyers nyers anyag- a ny agot Arany müve első részében, »Toldiban«. Az ő keze között cselekményt a hézagos, száraz históriából, művészileg indokolt egész lesz minden alkot, megszakítás nélkül. A tárgy kikerekíthetése czéljából mindenekelőtt a népmeséhez fordul. A szigorú bátyából a népmese természetének megfelelő irigy testvért csinál, ki öcscse vagyonára áhítozik. Az llosvainál csak említett édes anyát előtérbe állítja, s jelentékeny befolyást gyakoroltat vele a mesére, hogy a népmesebeli kedvest pótolja. Az llosvainál csak említett »/u'/ös« szolga alakját kidomborítja s benne bemutatja a magyar nemesi élet egyik nélkülözhetetlen alakját a hű szolgát. Müvének mindenekelőtt oly találó expositiót ad, melynek hibátlan szervezete önkénytelenül hozza magával a helyes megoldást. Egyenesen hőse bemutatásával kezdi, odaállítja a mérhetetlen róna közepére, tikkasztó nyári napon, midőn mindenki kidőlt a munkából s egyedül csak ő áll talpon. Ott áll a messzeségbe bámulva, a szörnyű vendégoldallal vállán, oly plasztikusan kidomborodva; hogy szintén látni véljük magunk előtt. Egyideig mozdulatlan, de azután lelket önt beléje, mely először sóhaj alakjában nyilvánul. A költő tudtunkra adja, hogy nem a forgószelet nézi, hanem a távolban látszó fegyvercsillogást s hogy ezen csillogás vágyat támaszt benne, elárulja sóhaja, Művészi ellentét: a beláthatatlan róna mély csendje s az elmélázó iljú kedélye között. A tettvágy és a megaláztatás érzete háborította úgy fel kedélyét s ébresztette benne az epedő vágyat magasztosabb élet után, hisz atyja vitéz volt, bátyja a királyfi mellett nőtt fel, neki pedig a béresekkel kell egysorban kaszálnia. Egyszerre megtudjuk a hős bánatának okát. Erzi elhagyatottságát s most, vágyának egyszerre irányt ad a fegyvercsillogás s felsóhajt : »Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék, Szép magyar vitézek, aranyos leventék !« Fájdalmát még növelik a sértő szavak, melyeket Laczfi hada csakúgy félvállról oda vet: »Hé paraszt! melyik út megyen itt Budára?« A »paraszt« szó szíve mélyére hat, látja elmaradottságát, szégyenli eddigi helyzetét s érzi, hogy magasabb hivatása van, midőn látja, hogy egy fényes seregben nincs ember, ki vele, a puszták egyszerű liával birokra merne kelni. A had elvonult, dicsérik erejét, de neki örökké csak a megszégyenítő szavak csengenek fülében.
