Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1891

21 különben toldi az ő idejében bizonyára levert volna egész tatár és török csapatokat, bejárta volna az ellenség földjét is, még pedig geniális földtani pontossággal, mi Jávos vitéz kalandjait oly népies színezetüekké teszi. Ellenkezik a monda a népmesével abban is, hogy nem szerepel benne szerelem, mely népmeséinkből el nem maradhat. Az egyetlen Ilosvainál feljegyzett szerelmi kalandnak meg tisztán száraz tényen kell alapulnia, máskép a népmese meg nem tűrte volna. Ez ugyanis annyira száraz tény, hogy llosvai is csak hézagosan írja le, mintha maga sem ismerné egészen, vagy ami valószínűbb mivel maga is érzi, bogy hősére szégyenítő. A népmese ilyet sohasem regél hőséről, művel ugyan néha furcsa dolgot hőse, de bohóczczá nem aljasítja soha, mert »a népköltészet eltűri néha a komikust« — írja Kemény — de a groteszket soha. E monda tehát megtörtént tényen alapul. Az egyéné és nem a költészeté. Kevésbbé állja meg helyét Kemény következő helye, melyet szintén tisztán történeti vonásnak talál, t. i., hogy Miklós az életeért esdő csehnek nem kegyelmez meg, hanem legyilkolja, mert a nép az ilyennek megszokott bocsátani s undorodik attól, ki a védlelent legyilkolja. A népköltészet hőseit retteneteseknek, de nagylelkűeknek tünteti föl. Ezen érv kevésbbé nyomós, mert itt tekintetbe kell vennünk, hogy Miklós határozottan azon szándékból vív vele, hogy megboszúlja az eddig elesett hősöket, különösen az özvegy két fiát. Képzelhető-e, hogy Miklós beérje azzal, hogy megalázza s életben bocsássa el ismét, hogy máshol folytathassa garázdálkodását! Az ilyennek a népmese sem kegyelmez. Különben is Miklós azon határozott szándékkal vív, hogy leölje, hisz azért bocsátja víznek kiszálltakor az egyik csolnakot. másrészt meg az özvegy asszonynak tett Ígérete értelmében is le kell ölnie, különben nem boszúlhatná meg az elesetteket. Ily jogos alapon a népmese is megbocsátaná a legyilkolást, mivel azonban népmeséinkben szokatlan, Arany csak azután öleti le, miután már orgyilkossági kísérletet tett. A fentebb említett részletek azok, melyekben Kemény a Toldi monda történeti magvát találja, ezek azon akadályok, melyek miatt a népköltészet nem alakíthatott szabadon. A népköltészet később felruházta ugyan egyes vonásokkal, de át nem alakíthatta. így pl. a népköltészet elfeledve a csolnak szabadon bocsátásának indító okát, a testi erő feltünlelésére használja fel s úgy tünteti fel, hogy Toldi a kiszálláskor akkorát rúgolt rajta, hogy az a túlsó járton állt meg. Vagy új vonás az iszonyú kézszorítás, mi a saroktaposás analógiájára keletkezett. A nógrádi monda már annyira megy, hogy